– Hogyan látja, máris elindultunk hazafelé?
– Mármint, hogy már egy meccs után kiestünk?
– Igen.
– Nem goldolnám, igaz, nem jósdát üzemeltetek, egyszerű edzőként dolgozom. Úgy vélem, van még mibe kapaszkodnunk.
– A szövetségi kapitány, Marco Rossi szokatlan gesztust tett a vereség után, magára vállalta a kudarcot. Kijelentette: „Nem alibizem, én vagyok a felelős.” Mit gondol, mennyire volt őszinte a kapitány kijelentése?
– Szerintem maximálisan. Rendkívül természetes, korrekt embernek ismertem meg Rossit, akinek, mint mondta, folyamatosan a farzsebében a tükör. Kontrollálja önmagát is. És ha a sikerben mindenképpen része van az edzőnek, akkor így van ez kudarc esetén is.
– Azt is elmondta, két-három játékos kivételével az egész csapat tudása alatt teljesített.
– Jól látta, s ez a dinamika nélküli futball csak kudarchoz vezethetett. Én azt figyeltem meg, a válogatottunknak mindig kell egy pozitív történés, löket, egy gól, egy nagyszerű támadás, egy kapufa, és utána jön a futball. Most túl hamar jött a pofon az ellenféltől. Balszerencsénk is volt, roppant kellemetlen pillanatokban kaptunk gólokat.
– Igaz, a bekapott gól mindig rosszkor érkezik, ám Rossinál jószerivel már hozzászoktunk, hogy a szerencse inkább velünk van.
– Igen, nem panaszkodhatunk. Számunkra egészen váratlanul is érkezhet fordulat egy-egy meccsen.
– Most mit látott, mennyivel másabb ez a svájci futball, mint amelyikben még ön is játszott?
– Nem tudom. Azt sem tudom, hogy egyáltalán mennyiben svájci futball ez, hiszen a válogatottjuk tele van légióssal és honosított játékossal. Úgy tudom például, hogy jelenleg tíz játékosuk is a német Bundesligában szerepel.
– Visszatérve a mérkőzésre, az értékelésekben mindenki azt emeli ki, hogy egy félidőnyi előnyt adtunk ellenfelünknek. Ön is így látta?
– Igen. Elvégre egy meccset láttunk.
– A nem megfelelő ráhangolásra gondolt Rossi, amikor önmaga felelősségét, hibáját hangsúlyozta?
– Ezt talán tőle lehetne megtudni. Annyi bizonyos, hogy mintha nem lehetett volna érezni a mieink játékában a korábban tapasztalt elszántságot. Azt, hogy most ezeknek nekimegyünk, és prézlit csinálunk belőlük. Egy félidőn át úgymond a majd csak történik valami jegyében játszottak a fiúk. Az pedig általában semmi jóra nem szokott vezetni. Hiányzott a dinamika, tompán, enerváltan futballozott szinte egy teljes csapat.
– Mennyiben elhatározás kérdése a játékosoknál a ráhangoltság?
– Szerintem csak részben. Hiába határozom el, hogy na, most aztán vért iszom, széttépek mindenkit, ha nincs belső késztetés. Önmagában fogadkozásokkal meg harci dalokkal nem lehet meccset nyerni.
– Azért még nem ment el minden, s ha magunkra találunk, még továbbjuthatunk. Szerdán este hattól Stuttgartban a házigazda németek várnak ránk. Mennyi esélyünk lehet ellenük?
– Hát, mit lehet egy német meccs előtt mondani? Pláne akkor, amikor ők a házigazdák? Csoda kell. De történt már velünk a közelmúltban nem is egyszer. Vertük már meg őket nehéz helyzetben is. Mindenesetre nem mi vagyunk a meccs esélyesei. Igaz, láttam Szoboszlait nyilatkozni, s egyebek mellett azt mondta, nem mehetünk úgy bele egy mérkőzésbe, hogy már előtte csak siránkozunk, előre feladjuk. Igaza volt.
– Végül a skótok várnak ránk. Szerencsés esetben még a harmadik helyről is tovább lehet jutni.
– Igen, és felejtsük el gyorsan a svájciakat. Azt mondom: kard ki kard! Jöhet a német válogatott!
