Ady Endre éppen 125 évvel ezelőtt, 1899. június 15-én írta (az 1899-es debreceni Versek és az 1903-as nagyváradi Még egyszer című köteteibe sem került) Béke című ifjúkori versét. Ma is igaz, hogy „Farkas-szemet néznek egymással / Országok, népek, nemzetek, / Ezer törekvés, ezer eszme / Igázza le a szellemet”; ám Adynak az a sora sajnálatosan távol áll a mai veszélytudattól, hogy „a vén világrész vesztét érzi”, hiszen akkor nem akarna pontosan abba belerohanni.
Békevágyó költeményeket kerestem volna a mai „leckéhez”. Tóth Árpád 1918-as Vers az orosz importról című, vicclapos kroki-rímjátékát félre is teszem („Ukrajnával megvan a béke, / Tehát a reménység péke / Teljes joggal dagasztja / A keblet, / Mivel sok bajunk ilyenformán / Eggyel kevesebb lett”) – a helyzet tragikus méltósága nem engedi itt a tréfát. Juhász Gyula „szikratáviratát” vagy Karácsonyi köszöntését lapozom még föl; Babits Mihály „gyermekhangra” írt zsoltárát; Radnóti Miklós himnuszában „századok ritka ékét”, a „könnyűléptű” békét keresem; Reményik Sándor sorait arról, hogy a béke előbb mindig a benti csöndben kezdődik, és az „Isten hozott”-ban testesül meg – végül a képzőművészeti példákhoz jutok el.
Jó másfél évtizeddel ezelőtt fedeztem föl magamnak a református lelkész-festőművész, a felvidéki Ipolyságon idén májusban 111 évvel ezelőtt született (és 1975 áprilisában Budapesten elhunyt) Szúdy Nándor, az „apokalipszis festőjének” is nevezett művész képeit. Olyan végső kérdésekre keresett választ, mint a teremtés és a bűn, a megváltás és a halál, Jézus példázatainak pedig külön sorozatot szentelt. Lőrincz Zoltán 2002-es, A Biblia a magyar festészetben című könyvében még nem találtam Szúdy-művet, csak a 2008-ban kiadott, Jézus példázatai a magyar festészetben című albumában, de ott már többet is. Huszadik századi „jelenések” kerültek a vászonra, a bibliai kontextus az aktuális asszociációkkal és jelentésekkel telítődött. A képeken mindig megjelent a háborúkba és az emberi ármányokba költözött, gonosz erő, a festmény így nem elsősorban felmutatás, hanem figyelmeztetés volt.
Reisinger János irodalomtörténész 2008-ban indította el a Szúdy Nándor életművét megismertető előadás- és kiállítás-sorozatot, majd az Oltalom Alapítvány gondozásában megjelent Az elfelejtett festő című katalóguskönyve. Reisinger úgy véli, hogy Szúdy fél évszázaddal korábban megfestette mindazt, ami ma történik: az önzés és hazugság korát, ahol a durvaság, vadság és erőszak uralkodik. Viszont a festményein a rossz mellett mindig jelen van az örök jó, az isteni adomány is – és ez az egzisztenciális feszültség teremti meg a művek drámaiságát. S végső üzenete mégiscsak az, hogy Isten nem hagyja magára a világot – és benne az embert.
A kisszámú kortárs reflexiók közül D. Pákozdy László Márton 1962-es Theológiai Szemlébe írt beszámolója ragadott meg, amelyet az előző évi prágai Első Összkeresztyén Békekonferencia alkalmából In terra Pax címmel rendeztek, és azon Szúdy Nándor 38 nagyméretű képe szerepelt. A szerző szerint bár Szúdy nem igét hirdet a festményein, de olyan mondanivalókat közöl, amelyekről „minden mai igehirdetésben sok szónak kellene esni”, mert a béke ügyével foglalkozik. Az emberi szó már kevésnek bizonyul a rettenet kifejezésére s vele szemben a béke- és békességvágy kimondására. A háborús pusztítás apokaliptikus élménye rányomta bélyegét a művészetére, s még az olyan képeken is jelen van a félelem, a fejtetőre állt világ, az abszurd létérzékelés, mint Az irgalmas szamaritánus vagy az Angyali üdvözlet.
Elgondolkodom, miként mutassam be szavakkal a „kimondhatatlant”, illetve hogyan lehet a kép leírása olyan „szónoki” ekphraszisz (ahogy Balázs Géza nyelvész idézi: személyek, tárgyak, tájak vagy időszakok személetességre és élményszerűségre törekvő jellemzése), mint Akhilleusz pajzsának leírása az Iliászban… – de maradok a már idézett D. Pákozdy sokkolóan élményszerű interpretációjánál. A prágai kiállításról szóló beszámolóban olvassuk a „Golgoták fala” nyolc festményéről az alábbiakat:
„Középen a megfeszített emberfia. Fekete-kék éjszakában borzalmas sárga kereszten függ a szenvedő, teste a kínoktól íjszerűen megfeszül. A fegyveres őrizője gyilkos szerszámára támaszkodva nézi a halott arcát: csakugyan meghalt? A megfeszített két oldalán két lator függ, nem a hagyományos bibliai ábrázolás szerint: az emberiség két ősi szülője, a férfi és az asszony; Ádám 1944-ben. Egy országúti útmutató tábla gerendájához odaszegezve függ egyik kezén a férfi, lágerekben csonttá aszott teste, megnyírt feje csak tompa emléke a hajdani Ádám-arcnak. Az őriző közömbösen nekitámaszkodik a gerendának, és figyeli a távoli útkanyarban vonuló halálmenetet. Ez a sisakos rém is Ádám! Ember, aki öl, és ember, akit ölnek; ezt a két Ádámot átfogja egy kemény, kék, vigyorgó fejű Gonosz. Az ember a fasizmus dühöngése idején. Egy másik megfeszített a harmadik képen Éva, az asszony. A mai idők egy ne-jöjj-el szörnyű jövendő Évája, az atomkorszak háborújának rémétől megfeszített asszony. Egy sárgásszürke dombhátról látni a világ égését, fönt, a dombtetőn kilövésre kész rakéták, párhuzamos csövein kuporog a Rém, szürreális, színes karomkézzel bocsátja szívó körmeit a megfeszített asszonytestbe, hogy szívét és méhét megölje: az emberiség jövő generációit. Felhőkben úszó feje hidegen, bambán vigyorog.”
S ehhez semmit nem tudok hozzátenni azontúl, hogy nem 1944-ben vagyunk, hanem nyolcvan évvel utána, de a mai idők Évája is „az atomkorszak háborújának rémétől megfeszített asszony”.
A szerző irodalomtörténész
