Talán azzal a felütéssel célszerű ezt a gondolatmenetet indítani, amit a megelőző érában, megboldogult ifjúkoromban Marx alapvetéseként unalomig mantráztattak velünk, hogy ugyanis a lét határozza meg a tudatot. Ennek az állításnak persze megvan a maga igazsága, s méltó módon el is jutott a magyar kultúra magaslati pontjára Hofi Géza emlékezetes előadásában. De ha nem is éppen a Hofi Géza által kijelölt irányban, azért javasolható ennek a kiindulópontnak legalább két másik továbbgondolási lehetősége. Az egyik kissé merészebb és kockázatosabb, valahogy így: vannak, akiknek tudatát a lét határozza meg, és vannak, akiknek tudata a létet határozza meg.
A bátraknak és kalandvágyóknak van itt mit keresni, és ha sikerül elkerülni a meddő összeesküvéselméletek csapdáit, akkor ebben az irányban sokra vihetik.
A másik egy sokkal kockázatmentesebb állítás, és itt most ennél messzebb nem is merészkedünk: a lét és a tudat dinamikus kölcsönhatásban vannak.
Mindenesetre, ez utóbbi alapállás mellett is lényeginek tekinthető a lét, a létezési viszonyok jelentős hatása a tudatra, és nyilvánvalóan a tudat felől a létre való visszahatás dinamikájának mértéke az adott személyek intellektuális potenciáljának függvényében jelentősen eltérő lehet. Mindenesetre azokat a tömegeket tekintve, akikkel a „rendkívüli intellektuális potenciál” nem feltétlen összeasszociálható, nem tűnik kockázatos hipotézisnek inkább az előbbi, mint az utóbbi hatás érvényesülését feltételezni.
Ez így egy szép állítás, de vajon miképp működik a gyakorlatban?
Illusztrációként szintén az ifjúkoromból felidézhető, és azóta megbukott, de egyébként figyelemre méltóan érdekes elmélettel tudok szolgálni, úgy, mint a dinoszauruszok kihalásának okaként akkoriban futtatott eszme.
Az elmélet szerint a dinoszauruszok vesztét éppen hatalmas méretük okozta. Tartozott ehhez némi számolgatás is, mivel emlékeim szerint az idegpályákon az ingerület 6 m/sec sebességgel halad, és a régészeti anyagok szerinti méretek miatt egyes fajták esetében az ingerület akár csak a kiváltásától számított 1-2 másodperc múlva érkezett meg valamilyen értelmező központba. Az ennek következtében késéssel fellépő reakció pedig módot adott a jelentősen kisebb, de megfelelően gyors melegvérűeknek, hogy sok apróbb, de összességében halálos csapást mérjenek ezekre a behemótokra.
Nos, a létezés is valami ilyenformán hat a tudatra. Az előtérben megy a szócséplés a páfrányok demokratikus elosztásáról, a háttérben pedig zajlik valami, amit nem is érzékelünk, vagy ha érzékelünk akkor már az elkerülhetetlen következmények tartományaiban járunk, és ez a valami, amit észre sem vettünk, egyszer csak kiiktat, vagy legalább kicserél bennünket valami másra, mint akik addig voltunk.
Tudunk erre példát mondani a közelmúltból?
Amennyiben a közelmúltat kinyitjuk legalább egy évszázadra, úgy természetesen tudunk.
Az 1800-as évek végétől mindannyiunk szeme előtt felpörgő és fetisizált ipari forradalom következményeként a társadalom egyre szélesebb rétegeire kiterjedően növekedett az ellátottság szintje. Ez időnként megtört egy-egy háborún, aztán visszaemelkedett, méghozzá nagy sebességgel megelőzve a háború előtti szinteket. Mindezzel párhuzamosan nőtt a társadalom egészét tekintve a létezési biztonságérzet, azután nőtt személy más személyektől függetleníthető önfenntartási képessége, nőtt az információforgási sebesség, nőtt az individualizmus, nőttek és individualizálódtak az önértelmezési törekvések…. és folytathatnánk a sort.
A háttérben nem oly látványosan, és a közbeszédnek nem is feltétlen témát adva, ezzel szemben lassan eltűnt a parasztság, vidékről a városokba áramlottak az emberek, az önellátás fogalma törlődött a szótárakból, ezzel szemben mindenki alkalmazott lett, a régi hiteket és vallásokat különösebb rábeszélés nélkül mindenhol elhagyták az emberek, és a népesség gyorsuló fogyásnak indult.
A jelen fejtegetésben nyilvánvalóan nincs mód mélyreható elemzésekre, és az összefüggések feltárására. S korrektségünket megőrizve nem is tehetünk mást, mint az időbeni szinkronicitásokra hívjuk fel a figyelmet, amelyek azért mindenképpen megalapozzák a jelenségek között összefüggések feltételezését. Figyelembe véve különösen azt a tényt, hogy ugyanezek a jelenségek, kisebb-nagyobb eltéréssel, de ugyanúgy azonosíthatók keleten, mint nyugaton, holott e két territórium egymástól meglehetős elzártságban töltötte el az utóbbi száz év csaknem felét, bizonyosan olyan általánosságú folyamatról van szó, ami például a politikai felszín értelmezésén túlmutat. Így a tornyosuló részletek helyett érdemesebb közvetlenül a tudat átrétegződésére koncentrálnunk. Ebben a vonatkozásban lehetne mit keresnünk például a társadalom vallási alapú szerveződésének 1945 előtti és jelenlegi szintjének összevetésében. Azonban érdemes még hátrébb lépni.
Egy amerikai egyetemistákból álló csoport látogatott el még a 80-as években Egyiptomba, tanulmányútra, és az egyik fiatal hölggyel készült egy rövid riport a benyomásairól. A fiatal hölgyet persze nem tudom szó szerint idézni, de a lényege a mondanivalójának a következő volt: Meglepő, hogy az egyiptomiak mennyit foglalkoztak a halállal, ami bennünket tulajdonképpen nem is érdekel.
A tudat átrétegződése alatt ilyesmit érdemes érteni. Van egy kultúra a maga létezési problematikájával, amire az egész kultúra fókuszál, szolgáltatja a közbeszéd tárgyát, művel bizonyos szellemi tartományokat, értékrendet állít vagy sugall, szokásokat és intézményeket teremt. Azután eltelik egy idő, a benne élők számára érzékelhetetlen lassúságú változásokkal, és esetleg évezredek, vagy évszázadok múlva egyszer csak a köztes idő két végpontját összehasonlítva láthatóvá válik, hogy az, ami korábban a kultúra egész mozgásának lényegi motivációjaként volt jelen, az az időszakasz túloldalán már nem játszik szerepet, esetleg a feledés homályába merült, és egészen más dolgok foglalkoztatják az embereket. A jelentősebb történelmi korszakváltásoknak mindez természetes kísérőjelensége. És talán szóra sem lenne érdemes, ha ezeknek a korszakváltásoknak az értelmezését ellehetetlenítő természetellenes felgyorsulása nem válik nyilvánvalóvá egy ártatlannak nem nevezhető újságcikk kapcsán. Az Indexen 2024. május 17-én „MILF-eket kérdeztünk arról, hogy mit szeretnek a fiatal fiúkban” címmel megjelent egy tévésorozatot promótáló riport a valóságshow szereplőivel. A TLC tévésorozatáról pedig – mely egyben egy valóságshow – nem mellesleg a portál ezt írja: „…a produkció első évada arról vált közismertté, hogy negyvenes, ötvenes éveikben járó nők mentek a kamerák kereszttüzében kergetni a szerelmet, csakhogy a másik oldalon, a hódítani vágyó, fiatal huszonéves csődörök között a saját fiaikat látták sorakozni.”
Természetesen, semmiféle értelme nincs itt elővenni erkölcsi dörgedelmeket. Viszont rendkívül erős jelentése van a tudati átrétegződés vonatkozásában annak a jelenségnek, hogy egy ilyen műsoron egy ország tud szórakozni. Ezt emberek egyáltalán érdekesnek tartják. Olyasminek, amire áldoznak az idejükből.
Induljunk ki a sorozatban szereplő MILF-ekből. Ők ugye, ha nem is tisztességben megőszült hölgyek, de mindenesetre egyelőre jó karban lévő nők, akik már legalább egy fiúgyermeket megszültek és felneveltek, aki per kaland, jó eséllyel az egyik MILF-társuk partnerévé fog válni a sorozatban.
Mi az, ami ebből a képletből teljességgel hiányzik?
Hát a fiúk apja. Mintha nem is léteznének. Pedig a tudomány mai állása szerint kellett lenniük valahol az idáig vezető folyamat egy pontján. Ezzel szemben nincsenek, és ne is legyenek, mert bizonnyal zavaró tényezőt jelentenének egy ilyen sorozatban. Következésképpen nincsen család, nincsen családi hagyomány, kohézió, családhoz kötött identitás.
Ezzel szemben mi az, ami van?
Vannak a „szerelemre” éhes MILF-ek, és a szexre éhes csődörök. (A MILF-ek esetében azért említettem a szexszel szemben „szerelmet”, mert bár ez is csak egy aktuális és változás alatt lévő tudatréteg következménye, de egyelőre nőkkel kapcsolatban még mindig nem divat közvetlenül szexéhségről beszélni. A nő ugye érzelmes.) Csak pillanatnyi élvezetre hangoltság van. Minden más lényegtelen. Ezek a nők nyilván valaha is pillanatnyi élvezetre hangoltságban valamiképp megfogantak, pillanatnyi élvezetre hangoltságukban felnevelték a maguk Ken babáját, aki szintén pillanatnyi élvezetre hangoltságában, nagy várakozással állt be ebbe a showba.
Ha most a tudat átrétegződését abban az összehasonlításban próbálom mérni, hogy a magyar nyelvbe nem véletlenül kellett a „szex” szót importálni, mivel abban a tudatrétegben, ami bármennyire is magyarnak nevezhető, a pőre testiség egyáltalán nem igényelt magának fogalmi jelölést, akkor nyilvánvalóan világok választják el a vizsgált időszak két végpontját. Még az én koromban (innen nézve másik éra), mintegy 50 évvel ezelőtt, egy férfi és egy nő önmaga egészét ajánlotta fel az egyesülésbe, ahhoz, hogy kettőjük életbe vetett hitéből és reménységéből manifesztálódhasson az a gyermek, akit útjára merhetnek engedni az ismeretlen jövőbe. Mindez hűség, kitartás, áldozat. És mindennek ebben a showműsorban, amin egy ország szórakozik, nyoma sincs. Nincs múlt, amiből lettünk, nincs jövő, amit nem ismerünk, nincs felelősség, nincs hűség, nincs áldozat. Egyetlen dolog maradt, az élvezet. Vajon miféle tudatréteg az, ami még erre következhet? (Ha és egyáltalán.)
A szerző mérnök, informatikus
