Évről évre várjuk és évről évre nagy esemény, évről évre örvényik körülötte a véleménycunami és – mindezekkel együtt – évről évre feledhetetlen élményekkel ajándékoz meg bennünket. A Könyvhét olyan, mint a pesti közhelyszólásmondások: ha ez (sem) lenne, ki kellene találni.
Amióta persze Supka Géza – akkor még csak Könyvnapnak, később is csak Könynapoknak nevezve – kitalálta, sokszor és sok minden változott. Ha csak a múlt század hetvenes vagy akár a rendszerváltozás immáron három és fél évtizede elmúlt időszakait vesszük: a mával összehasonlítva majdnem ég és föld a különbség, ordítóak a differenciák – és biza gyakran, ha lehet, fájdalmasak az összevetés tanulságai. A levonható konzekvenciák durvábbak, a következtetések drasztikusabbak, miként a (részt)vevők, a közönség egyedei – enyhén szólva – jóval másabbak, mint mindez vala egykoron. Úgy is mondhatnánk: a könyvheti egyveleg – újabban négy nap erejéig, egy hét második felének erejéig-terjedelméig – mai ellentmondásaink, sajátosan új keletű nyomorúságaink és öröknek látszó ökörségeink bőséges, gazdag és látványos tárházát, kollekcióját nyújtja, imponáló színösszetételben. Nagy valószínűséggel hű és meglehetősen pontos lenyomataként a jelen magyar világának.
Haladjunk sorjában.
Már az időpont is. Hogy ma Magyarországon kétségkívül létezik egy – igaz, vélhetően erős kisebbségben lévő – réteg, amely a magyar futball elmúlt évekbeli feltámadását és „nagy menetelését” – egészen az Eb-ig – a laikusok közömbösségével és tájékozatlanságával nem veszi tudomásul: még hagyján. Ám hogy ez az attitűd úgy is érvényesül(het), hogy maximálisan nem veszi, nem veheti figyelembe – hosszú hónapokkal az események előtt, ám az időpontok, terminusok régóta közzétett ténye ellenére –, hogy a magyar válogatott első mérkőzése és a Könyvhét hagyományos csúcsnapja, a szombat (június 15.) ezúttal egybeesik, nem fogta fel, meg sem járta az eszét, hogy ezen a szombati kora délutánon a Vörösmarty tér meg a Dunakorzó helyett Magyarország fővárosi s vidéki lakosságának meglehetősen tekintélyes hányada vagy (kisebb részben) Németországban vagy (elsöprő mértékben) a televíziókészülékek előtt és nem a kiadók pavilonjai előtt lesz (még a pavilonokban „szolgálatot teljesítők” egy része is a környékbeli kivetítőkhöz zarándokolt) – szánalmasan nevetséges, egyben vérforralóan felháborító fejlemény. Miként az is – lépjünk tovább –, hogy a csütörtökön, pénteken vagy vasárnap annyi megszokottan nagyszerű program, találkozás, komoly és tartalmas és mély intellektuális élmény közepette stílustalan, enyhén szólva oda nem illő, zenének csak jóindulattal nevezhető „élő akármi” harsog fülsiketítően a Dunakorzón a pavilonoktól alig néhány méterre levő színpadról.
Más. Nyilvános illemhely majdnem negyedórás gyaloglás után, hosszas keresgélést követően (tájékoztatás nulla) található.
Ha a pavilonokban nem gondoskodtak volna előrelátó kedvességgel és gondossággal innivalóról, egy üveg ásványvizet csak komoly teljesítménynek számító, bravúros keresgélés után lehetett volna beszerezni a környéken. (Leszámítva persze a méregdrága belvárosi be- és kiülőhelyeket.) Néhány éve a pavilonok azonosító számai még normálisi betűnagyságban és félreérthetetlen számozással, nem képrejtvényszerűen voltak olvashatók, aki ma szám és nem kiadónév után, netán számmal azonosítva hirdetett kiadót keres, hosszasan barangolhat a város kellős közepén, lassúdad léptekkel aprózva a fel-feltorlódott tömegben. Aki céltalanul nézelődik, annak rendben van, aki célirányosan, netán sietve menne valahová, nos, az így járt….
Az egyenleg persze mutat a felszíni jelenségeknél mélyebb, elgondolkodtatóbb és súlyosabb tényeket is. A csökkenő olvasási kedv legalábbis vitatható kitételének inkább a módozatain (mit és hogyan olvasnak?) éppúgy érdemes volna elborongani, mint az egekbe szökött papírárak nyomasztó következményein vagy a könyvterjesztés idestova évtizedek óta kínzóan és kétségbeejtően megoldatlan rémségein. (Az úgynevezett bizományosi rendszer teljes csőd, a kereskedelmi hálózat nemhogy kockázatot nem vállal, de mindent hárít és áthárít, így szükség- és kényszerűen minden a kiadókra hull vissza – az egész körülbelül olyan, mintha a szállításra szolgáló cég a szállítandó árut elvitel helyett módszeresen a megrendelő fejére öntené, majd mosná kezeit.)
Mindezekkel együtt persze: napsütés és gyönyörű Duna-parti belváros-panoráma, Budapest ragyog és mosolyog most is, az együttlétek embermelegének nagyszerűsége a régi, akárcsak a könyvek csodálatos, friss illata vagy éppen a színpadi fellépők többségének felkészültsége, okossága, pallérozottsága, a magyar irodalom világhatalmi státuszának súlyához,nagyságához méltó szereplése. Felhőtlen az ég, pajkos kiáltások innen is, onnan is, Ez az év is jó volt és kellett. Még így is. Hogy mennyivel másként is lehetne? Gondoljunk a kínálkozó analógiákra, saját életünktől a futballig, históriánktól az élet gazdag rendezettségére és rendezetlenségére. Az ember a metró felé lépdelve lopva megsimogatja táskájában a könyveket, és elfojt egy újabb mosolyt. És úgy érzi, ennyi egyelőre elég is.
A szerző író
