2024. június 22. szombat. 9:23
Zajlik a futball Európa-bajnokság. Az indulatok magasra csapnak a pályán éppúgy, mint az utcán vagy a szurkolói zónákban. De a szurkolók azok, akik létezésükkel értelmet adnak a nagy produkcióknak. A szurkol igét és a szurkoló főnevet gyakran használjuk nemcsak a sportpályán, de folyamatosan bővülő, a korhoz igazodó jelentésfejlődéssel, a közélet számtalan területén. Vajon mikor honosodtak meg a nyelvünkben? Balázs Géza nyelvésztől tudjuk, hogy akármennyire hihetetlen, szurkol igénk a szurok főnév „szurk” változatából keletkezett. Eredeti jelentése: szavakkal beken. Az 1930-as évekbeli sportnyelvújításig a német drukkol ige járta. A „drucken” azt jelenti „nyom”, a drücken pedig „nyom, szorít, nyomaszt”.
A magyar sportnyelvben 1886-ban írták le először a drukkol szót, mégpedig a Herkules című lap. „E verseny a legszebb és legizgalmasabb látványok egyike volt, a nézők mind a másodperczeket olvasgatták, a totalizateur játszók drukkoltak.” A Nemzeti Sport 1931-ben javasolta, hogy: „Legyen a drukker szurkoló.” És a közvélemény elfogadta. Egy évvel később már szurkolótábort emlegetett a lap. A drukkertábor nehezen kiejthető, napjainkban már megmosolyogtató főnév. Ellentétben a szó előtagjával, amelyet vissza-vissza- csempésznek a lapok sportoldalain. Kétségtelen azonban, hogy más hangulatot is hordoz, mint a szurkoló szó.
Hogy milyen a szurkolótábor? Szóval a tömeg. Kétféle van: jó, illetve sportszerű és rossz, illetve botrányokkal teli. Berda József, az egyszerű ember örömeinek költője, a szabad természeti ösztönök világába vágyódó ember, József Attila barátja, mindig keserű hangra gerjedt, ha azt tapasztalta, hogy az igazi emberi értékeket veszély fenyegeti, ha a legnemesebb humánus eszményekkel visszaélnek. Epigrammáiban mély undorral írt a szurkolókról is: „Futballfejjel gondolkozók falkája; / Ó, mint utál titeket a tiszta értelem! / Csak gól csak goól?! s agyatok bélsárja: csak / ennyi marad meg belőletek – a mérlegen.” (Hej, hajrá!) Másutt pedig: „A bárgyu birkák örömét / hangszórózzák: puff neki! / Csordák csordáinak öröme ez, / mely a hülyék agyát eteti!” (A „nagy” meccs elé) A hírek egyébként az Eb-re látogató szurkolók egyes csoportjainak botrányairól, verekedéseiről, a rendőrök megtámadásáról szólnak. Kikezdhetetlen általánosság azonban, hogy mindenfajta közösségen belül mindenfajta minőség megtalálható, többé-kevésbé azonos vagy hasonló arányban. Ami a lényeget, az ember belső tartalmát illeti, áll a szabály a környezet hatásaitól többé-kevésbé függetlenül, s minden csoport – ilyen-olyan okból – kitermeli a maga elitjét és alja közösségét. Abody Béla író ítélete elválaszt: „A labdarúgás – hát istenem, külön kategória, ott mindent szabad, a játékhoz »jól áll« a féktelen indulat a pályán és a nézőtéren.”
Az Aranycsapat balszélsője, Czibor Zoltán azon a véleményen volt, hogy nem saját maguknak futballoztak, hanem a magyar közönségnek, a magyar népnek. Hogy a magyar zászló egyre feljebb és feljebb emelkedjen. Grosics Gyula pedig, a válogatott kapusa hozzátette: a játékosok véletlenül se higgyék, hogy ők tisztelik meg a közönséget, hanem éppen fordítva van. Függetlenül a szurkolótábor „minőségétől”. Mindazonáltal a szellem ragyogását ne a futballpályán keressük. Más csábít bennünket az aranyfényben tündöklő futballistákhoz, ahol a labda pattogása varázsol el bennünket. „A szenvedélyek alkotnak és rombolnak mindent. Ha az ész uralkodna a földön, semmi sem történne rajta” – írta Fontenelle francia író.
A szerző újságíró
