Nyolcvanhárom esztendeje kezdődött el az a háború Európában, amelynek előzményeihez, kitöréséhez és lefolyásához olyan szívesen hasonlítgatják a mai és a lehetséges jövőbeni helyzetet. Én határozottan óvnék a történelmi múlt egyes elemeinek sematikus rávetítésétől a mai állapotokra, esetleges jövőbeni lépésekre. A háború, amely 1941. június 22-én kezdődött, alapvetően német-szovjet háború volt. És persze a Szovjetunió alapja, magja és döntő ereje Oroszország volt. Már a korszakban a háború értelmezése kiszélesedett. Németország részéről megfogalmazódott az „Európa keresztes hadjárata a bolsevizmus ellen” szlogen, amit alá is támasztott, hogy a Harmadik Birodalom mellett (amelyhez már hozzátartozott Ausztria, Csehország és Lengyelország egy része) a legeltökéltebben ott menetelt Románia, Finnország (már június 22-től), majd Olaszország, Szlovákia, Magyarország, Bulgária, Horvátország, és önkéntes alakulatokban norvégok, dánok, flamandok, spanyolok s még franciák is. „Európa keresztes hadjáratához” természetesen nem használták fel a Wehrmacht mellé szervezett iszlám alakulatokat…
Érdekesebb volt a háború értelmezése az oroszok részéről. Ők egyrészt „Nagy Honvédő Háborúnak” nyilvánították az összecsapást, de a „hont” a Szovjetunióval azonosították. Ugyanakkor e birodalom egyes elemei egyáltalán nem érezték magukat „szovjet tagállamnak”, így elsősorban Litvánia, Észtország, Lettország; vagy éppen Moldova (Besszarábia) és maga Ukrajna sem, ahol erősen éltek a függetlenség és az antikommunizmus hagyományai. A Kaukázusban és Közép-Ázsiában sem volt makulátlan a lelkesedés sem az oroszokért, sem a kommunistákért. Sztálin jelentős bravúrja volt, hogy az elnyomás és kényszerítés eszközei mellett (NKVD-alakulatok), sikerült felkorbácsolni a hazaszeretet mentén az ellenséggel szembeni gyűlöletet, ami kifizetődött a harctéren. Kezére játszott ebben a németek és a velük kollaboráló baltiak, ukránok ostoba kegyetlenkedése, aminek valami mély pszichológiai alapja lehetett. Talán a felismerés 1941 telén, hogy a háborút semmiképpen sem nyerhetik meg. A félelem a büntetéstől. Mindez leöntve a „felsőbbrendűség” hagymázával.
Volt itt azonban az értelmezésben egy másik elem is, miszerint a Szovjetunió a „fasizmus, nemzeti szocializmus elleni harc vezető ereje”, s ezt a harcot a demokrácia és a szabadság érdekében vívja. Immáron a végsőkig, vagyis a cél már nem a haza felszabadítása, de az elnyomott Európa felszabadítása is. Ehhez kapta meg a jóváhagyást Nagy-Britanniától és az Amerikai Egyesült Államoktól, s az általuk dominált országoktól. Feloldhatatlan ellentmondás lapult itt: véres diktatúra semmiképpen sem hozhat szabadságot, nem szabadíthat fel.
Churchill és Roosevelt tehát a honvédő háborúját vívó oroszokkal szövetkezett, hogy legyőzzék Németországot. De az oroszok azonosak voltak a sztálini kommunista világuralmi törekvés hordozóival. Ezt tudták persze Washingtonban és Londonban, de a nemzeti szocialista Németország túl veszélyes volt. Nem csak az agresszív terjeszkedési politikája miatt, hanem a nagyon is sikeresnek látszó társadalmi-gazdasági megoldásai miatt. Amelyhez hozzá tartozott a parlamentáris demokrácia felszámolása, „meghaladása” és egy életképes – millióknak persze „halálképes” – szocialista megoldás.
Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia (Ausztrália, Kanada, India, Dél-Afrika, Új-Zéland) a Szovjetunió nélkül is képes lett volna legyőzni Németországot, de milyen áron! Okosabbnak tűnt bevenni „demokratának” és ágyútölteléknek az oroszokat, végezzék el ők a munka nehezét. Amerika meg majd a végén bekapcsolódik és megakadályozza, hogy a Vörös Hadsereg – mint egykoron Sándor cár csapatai – Párizsig jussanak. Ezért támogatták elképesztő mennyiségű fegyverrel és anyaggal a Szovjetuniót. Ez rendben is van, csakhogy nyilvánvaló volt, hogy ezzel Európa jelentős része szovjet érdekszférába kerül. Szovjet megszállás alá kerül, s előbb vagy utóbb szovjetizálják is. Mennyi időre? Ki tudta ezt előre?
Egy a baj. Hogy mi éppen Európának ezen a tájékán élünk. Minket érintett ez a fejünk felett kötött alku. Tovább megyek. Minden olyan háború, amely Európában a „kelet és nyugat” között kitör, alapvetően minket érint. Minket hoz lehetetlen helyzetbe. Akik középen vagyunk. A mi fejlődésünket, sőt életünket veszélyezteti. A mi idegeinket roncsolja. Bármelyik fél győz. Mert a győzelemig hosszú az út, s mi már most érezzük, hogy remeg a föld a bombáktól. Már erősen korlátoznak minket a háború előkészületei. Már olyan nyomás nehezedik ránk, amely nagyon megnehezíti az életünket. Megalázkodást várnának el, alapvető érdekeink sutba dobását. Nem tesszük, mert az egyetlen, megfellebbezhetetlen tanulsága a történelmünknek, hogy nem belekeveredni más hatalmak, érdekcsoportok fegyveres konfliktusaiba vagy éppen gazdasági háborúiba. Lehet, hogy rosszul járunk rövid távon, de távlatokba kell nézni. Megmaradni csak így tudunk. Van, akinek fontos, hogy mint nemzet megmaradjunk, van, akinek ez nem fontos. Utóbbiakból lettek anno a náciknál nácibb, és kommunistáknál kommunistább magyarok. Nem is magyarok, csak „testvérek” vagy „elvtársak”.
Vizsgáljuk meg, hogy miként vethető egybe nyolcvanhárom évvel ezelőtti helyzet a maival. Az oroszok szerint a „nyugat” támadja őket, pont, mint 1941-ben. Még nem hirdették meg a „Legnagyobb Honvédő Háborút”, mert emlékeznek arra, mennyi áldozattal járt a legutóbbi. Ők már befejeznék, persze a megszállt területek megtartásával és Ukrajna semlegességének kikényszerítésével. A kommunizmust már rég elhagyták, nem szándékuk bolsevizálni Európát. A mai Oroszország köszönőviszonyban nincs az egykori Szovjetunióval. Sem területileg, sem gazdaságilag, sem belső szikárságával. Ennek nem mond ellent, hogy büszkék a háborús győzelmükre, használják az akkori zászlóikat, kitüntetéseiket, megszólításokat, amelyek gyakran tartalmaznak a kommunista eszmére utaló jegyeket is. Mivel a „nyugatot” ma ellenségnek tekintik, egy szót sem ejtenek a Nagy Honvédő Háború alatt az Egyesült Államokból és Nagy-Britanniából érkező hatalmas segítségről, egyáltalán a szövetségről.
A „nyugat” szerint ma az oroszok támadják Európát – meg akarják szállni –, mint 1920-ban, vagy 1945-ben. Ezért nem hívják meg Oroszországot a világháborús győzelmi ünnepségekre, a D-nap parádéira. Mintha Oroszország részt sem vett volna ebben a háborúban. Mintha Oroszország bolsevik agresszor lenne, mint 1920-ben volt, de elbukott Varsó alatt. Vagy 1941-ben is volt, amikor gőzerővel készült Németország (és Európa) lerohanására. Ma már köztudott olvasottabb körökben, hogy Sztálin 1941 júliusában készült a támadásra a lenini tanítás alapján, s ehhez óriási támadó erőt vonultatott fel a német-román-finn határra.
A srófos agyú elemzők az 1920-as és 1941- es orosz tervekből és tettekből azt a következtetést vonták le, hogy a mai Oroszország Európa megszállására készül. Igaz volt egykoron, de vajon igaz-e ma? Oroszország kétségkívül birodalom, s a birodalmak terjeszkedni akarnak. Ez a belső lényegükből fakad. Függetlenül attól, hogy éppen „a harmadik Róma” növekedne, vagy a bolsevik kommunista szovjet állam. Viszont Oroszország ma semmi esetre sem képes veszélyeztetni Európát. Ennek ellentmond, hogy most is megszállva tartja Ukrajna keleti részét. Most hagyjuk, hogy ez miért történt. Ki kezdte a háborút, kinek használ, kik a felbujtók? Mire megy ki az egész? Az angolok voltak a kezdeteknél a legharciasabbak, mert ahogy elhagyták az Európai Uniót, nyilvánvalóvá vált, hogy az a nagy európai kvázi-birodalom német irányítás alá kerülhet. A németek szépen besétáltak a csapdába (a nemzeti szocialista örökség!); a franciák látva az esélyt rögtön ugrottak – ők szabadabban hazardírozhatnak –, a többiek meg már inkább csak Amerikára figyelnek. Készül a háborús show.
Így állunk most, nyolcvanhárom évvel a második világháború kitörése után. Már alig bízunk benne, hogy elkerülhető az újabb önpusztítás, de reménykedünk, hogy lesz erőnk kimaradni belőle, történjék bármi is.
A szerző történész
