A győri csata – az utolsó nemesi felkelés

Tény, hogy a napóleoni időkre a hadseregek fegyverzete mellett azok fegyelme és kiképzettsége vált a legfontosabb tényezővé. Magyarországon azonban egy évszázada béke volt, a kuruc idők óta az ország nem volt hadműveletek és ütközetek színtere, a magyaroknak pedig nem kellett saját országuk védelmében harcolniuk. A Habsburg-birodalom hadseregébe besorozott katonáink ugyan több külhoni csatában megfordultak, de a teljes magyar haderő mozgósítására nem volt szükség, közvetlen támadás az országot nem érte.

Talán ezért is maradhatott meg a honvédelem végzetesen elavult rendszere, ami a nemesség fegyverbe hívásán alapult. A nemesség adómentességének évszázadokon át az volt az indoka, hogy ők „a vérükkel adóznak”, hiszen háború idején őket mozgósították és küldték a csataterekre. Ezek a személy szerint bátor, de általában fegyelmezetlen és önfejű emberek azonban már nem érhettek fel a napóleoni háborúk idejének jól kiképzett és fegyelmezett tömeghadseregeihez. Akárcsak a magyar társadalmi berendezkedés, a nemesi felkelés felett is visszavonhatatlanul eljárt az idő.

Tulajdonképpen törvényszerű volt, hogy elkövetkezzen egy olyan ütközet, amely mindezt be is bizonyítja.

1809. május 15-én Napóleon éppen a Habsburgok elfoglalt székhelyéről, a bécsi Schönbrunnból intézett kiáltványt a magyarokhoz, a Habsburg-birodalomból való kiválás fejében felkínálva a nemzeti függetlenséget. A magyarok azonban már megtapasztalták, mit jelent a napóleoni kegy az így „felszabadult” Lengyelország számára, amelyet a franciák emberben és anyagiakban egyaránt háborúik finanszírozására szipolyoztak ki. A nemesség elutasította a napóleoni ajánlatot, maradt a kiváltságait továbbra is biztosító Habsburg-birodalmon belül – és haladéktalanul elhatározta az „inszurgenciót”, a nemesi felkelést. Az „inszurgensek” két hadosztályt alkotva gyűltek táborba, és talán egy hónap gyakorlatozás után indultak az ország nyugati részébe, hogy felvegyék a harcot az oda benyomuló franciákkal.

Nem volt ez tehát gyakorlat és „drill” nélküli hadsereg, más kérdés, hogy milyen hadviselést, milyen harcászati eljárásokat gyakoroltak, és milyen fegyverekkel. Mert bizony addigra a csatákat eldöntő lovasrohamok és szálfegyverek kora lejárt. A lovasság – a nemesség hagyományos fegyverneme – teljességgel védtelen volt az egyre gyilkosabbá váló tűzfegyverekkel szemben. Furcsa, hogy mégis mennyire ragaszkodtak a lovassághoz; még I. Ferenc József is úgy gondolta, hogy azt kell fejleszteni a tüzérség helyett, így veszett oda annyi magyar huszár az első világháború csataterein. Ám bármilyen meglepő: lovasroham még a második világháborúban is esett, és egyáltalán nem csak magyar részről. Nálunk a negyvenes évek végén szüntették meg ezt a fegyvernemet.

Lovasaink ezer éven át szilárdan tartották magukat. A Rákosi-rendszernek kellett eljönnie, hogy búcsút vegyünk tőlük…

1809 nyarán két, észak és dél felől szorongatott császári seregtest is Magyarországon, vagy határainak közelében akart egyesülni, és tovább vonulni Pozsony-Győr-Komárom irányába. A körülbelül 16 000 magyar nemesi felkelő magyar területen csatlakozott a déli irányból visszavonulókhoz, így a had körülbelül 40 000 emberből állt. Ennek a seregtestnek a parancsnokai határoztak úgy a Győr előterében, június 13-án megtartott haditanácson, hogy megütköznek a franciákkal. Többek szerint elsősorban a teljesen „fals” (az ellenséget a valós 50 000 helyett 15 000-re becsülő) felderítési adatok csábították őket az ütközetre, és felőrlő taktikában gondolkodtak. A franciáknak azonban pontos volt a felderítésük, ezért támadó, majd bekerítő hadműveletet határoztak el.

Amúgy inszurgenseink nem itt ütköztek meg először a napóleoni hadakkal. Ezt megelőzően parázs utóvédharcokat vívtak a francia lovassággal a Marcal folyó mentén, de a később feladott Pápa városában is – és remekül helyt álltak; a császári had zömének visszavonulása nem sikerült volna nélkülük. A csanaki domboknál kibontakozó ütközetben azonban a lovas-kardos nemesi felkelőknek a kor legjobban felszerelt és kiképzett hadseregével kellett szembenézniük.

Akiknek ráadásul az ő 32 lövegükkel ellentétben 100 ágyújuk volt.

Kétségtelen, hogy az osztrák és magyar csapatok a terep előnyeit kitűnően kihasználó pozíciókat vettek fel: a balszárny (ahol a magyarok zöme is elhelyezkedett) a Pándzsa-patak völgyére és a mély szurdokként ismert Viczay-árokra, a centrum – első vonalában osztrák reguláris alakulatok, második vonalában magyar inszurgensek – Szabadhegy falura, a ma is álló kismegyeri magtárra, és a község templomdombjára támaszkodott. A csatarend gyenge pontja a jobbszárny volt, amelyben szintén harcoltak magyar nemesi felkelők, viszont eléggé a „levegőben lógott”, kihasználható terepakadályok nélkül. A császári had, benne a magyar nemesi felkelők, június 13-án estére szinte teljes egészében elfoglalta állásait.

Másnap, 1809. június 14-én megkezdődött a győri csata.

Hajnalban szórványos, majd egyre sűrűbb ágyúzás kezdődött, amelyet francia lovassági roham követett a centrum ellen. Ezt elsősorban a nemesi felkelők fogták fel, sőt, visszaverték a franciákat egészen a Pándzsa-patak mögé. Innen azonban már nem üldözték tovább őket, inkább a soraikat szedték rendbe. Sokak szerint ez volt az egyik végzetes hiba, amit elkövettek, azonban ne feledjük: ők kezdetben úgy tizenöt-húszezer franciára voltak felkészülve. Ehelyett ötvenezerrel találták szembe magukat.

Délután a franciák megint támadtak, és elfoglalták Szabadhegyet, ahonnan aztán két magyar gyalogezred verte ki őket, ismét a Pándzsa-patakon túlra. Azonban a császári sereg centrumának lőszerkészlete fogytán volt, ráadásul az ellenség tüzérsége háromszoros túlerőben volt. A franciák, újabb támadás után, igen nagy veszteségek árán törték át a centrum vonalait, és ismét elfoglalták a csatában kulcsszerepet játszó Szabadhegy falut. A küzdelem hevességét mutatja, hogy a szabadhegyi állások e napon hétszer cseréltek gazdát.

Az ellenség ekkor a centrum megingását kihasználva a szárnyakon kezdett támadást, amelyben tüzérségi fölénye ismét megmutatkozott. Az inszurgensek ágyútűzben is szembe támadták az ellenük felvonultatott francia lovas üteget, de bekerítés fenyegette őket, és gyors visszavonulásba kezdtek, hogy elkerüljék a körülzárást. Ma már tudjuk: a visszavonulás nem spontán történt, hanem a helyzetet világosan látó parancsnokok utasítására. A visszavonuló magyar lovasság azonban összetorlódott a szűk Viczay-völgyben, erős ágyútűznek is kitéve. Ebből a helyzetből viszont – valóban – minél gyorsabban menekülni kellett.

Emberi számítás szerint ez a momentum az alapja a magyar inszurgensek megfutamodásáról szóló legendának. Márpedig ez a legenda száz sebből vérzik.

Elsősorban nincs semmiféle logikus magyarázata, hogy miért pont a nemesi alakulatok kezdtek volna futásba. Hiszen ők a hazájuk földjén harcoltak, tudva, hogy mögöttük már magyar városok – Pozsony, Győr, Komárom, végső soron akár Buda – állnak. Mindvégig kifogástalan bátorsággal küzdöttek. Újonc létükre is remekül állták az ágyú- és puskatüzet, a közelharcban tanúsított halálos eredményességükről nem is beszélve. Soknak még kardja sem volt, de alaposan megismertették a franciákkal a magyar fokos és az ólmozott sudarú karikásostor erejét.

Ezek az emberek nem voltak gyávák.

Ne kerülje el az sem a figyelmünket, hogy gyávasággal mindig olyanok vádolták őket, akiknek politikai érdekük fűződött ehhez. Az osztrákoknak kapóra jött, hogy rá lehet valakikre hárítani a csatavesztés ódiumát, a reformkori ellenzék radikális szárnya a nemesség erkölcsi és katonai alkalmatlanságát vélte így bizonyítottnak, a franciák a hatalmas veszteségek miatti csorbát próbálták kiköszörülni az inszurgensekre való mutogatással.

Márpedig önmagáért beszél, hogy a franciák nem tudtak üldözésbe kezdeni, pedig a rendezetlenül visszavonuló, akár megfutó hadaknak mindig ez okozza a végzetét. A mieink egyetlen ágyút és egyetlen zászlót sem veszítettek, és az ellenségnek egyetlen inszurgens alakulatot, még egy szakaszt sem sikerült elfogni, de egyetlen vezetőt vagy főtisztet sem. A sebesültek szinte mindegyikét kimentették a csatatérről. A teljes császári sereg rendezetten tudott visszavonulni, döntően a magyar nemesi felkelők fedezete alatt. Ezek tények, amik viszont nem feltételezéseken, vagy éppen aktuális politikai érdekeken alapulnak, hanem az igazságon, és nem éppen egy fejvesztetten menekülő, demoralizálódott, gyáva kukacokból álló had képét festik elénk.

A csata akár vázlatos ismeretében is láthatjuk, milyen véres, elszánt, gyilkos küzdelembe torkollott a reggel megkezdett komótos ágyúzás. Persze, mindig vannak, akiknek elfogy az erejük, vagy az idegei mondják fel a szolgálatot – és igen, mindig akadnak gyávák is, bár ezzel a szóval túl könnyen dobálózunk olyan emberek esetében, akik órákon át közvetlen életveszélynek vannak kitéve, és maguk körül csak halált és pusztulást látnak. Tény, hogy valóban voltak olyan csapatok, akiknek annyira jól sikerült a visszavonulás, hogy egy lendülettel majdnem Budáig jutottak, és pánikot keltettek a többi visszavonuló, de a sebesültek soraiban és a segélyhelyeken ápoltak között is.

Végül is ennyi történt. Az ütközet kétségtelenül vesztes volt, de nem azért, mert – főleg a magyar nemesi felkelők – megfutottak volna a csatatérről. A franciák tulajdonképpen egyetlen sikert könyvelhettek el maguknak: a győri csatában megtépázott és megfogyatkozott császári alakulatok még jó ideig nem voltak bevethetők ellenük. 1809. augusztus 31-én maga Napóleon is megszállt az elfoglalt város mai Király utca 4. szám alatti házában. Minden valószínűség szerint ez vált az egyetlen személyes emlékévé Magyarországról.

Beszédes momentum, hogy a nemesi felkelők alakulatait ekkor még egyáltalán nem oszlatták fel, hanem dicséretes szorgalommal próbálták őket valóban korszerű haderővé kovácsolni. A Székesfehérvár melletti táborban korszerűbb fegyverzettel és felszereléssel látták el, és rendszeresen gyakorlatoztatták őket. A számukra kötelező hat hónap lejárta után pedig igazi hivatásos hadsereg módjára akarták ellátni és fizetni őket. Az ok és a cél egyértelmű: a nemesi felkelők a Napóleon elleni további háború hadseregének gerincét alkották volna. Erre azonban nem került sor; az udvar időben fegyverszünetet kötött Napóleonnal, neki pedig Bécs térdre kényszerítése után nem volt különösebb érdeke Magyarország elfoglalása.

A nemesi had tagjai több gyakorlat és szemle megtartása után József nádor 1809. december 18-án kelt elbocsátó levele nyomán rendben hazaindultak vármegyéikbe. „Szeretetem és tiszteletem kísérjen benneteket!” – írta e levelében a nádor, és bizony nehéz nem felfedezni a respektust és a meghatottságot e sorok mögött.

A történelem gyakran komótos, gyakran robbanásszerű, de mindig folyamatos változásai nyomán társadalmi osztályok emelkedhetnek fel, majd bukhatnak el. A nemességnek még több mint egy évszázadig jelentős szerepe volt Magyarország politikai történetében, de hadtörténeti értelemben jelentőségét elveszítette. Ha belegondolunk, nincs ebben semmi rendkívüli, pláne: megszégyenítő. Az eljövendő idők egészen más háborúkat hoztak, amelyek megvívásához egészen más jellegű haderőre volt szükség.

A győri csata emlékművét 1897. október 17-én avatták fel. Magyar, német és francia nyelvű emléktáblája megemlékezik az elesettekről, a tetején pedig hatalmas, kiterjesztett szárnyú turul őrzi örök álmukat. Amikor másfél évtizede a turulszobrot ellopták, az emlékművet nagyrészt közadakozásból állították helyre, nem egészen egy éven belül.

Márpedig az emberek biztosan nem nyúlnának a zsebükbe olyanok miatt, akik miatt szégyenkezniük kellene.

A szerző jogász, író

Elolvasom a cikket