Az Egyesült Államok politikájában, különösen a második világháború utáni időszakban, amikorra az Egyesült Államok megkerülhetetlenül a nyugati világ első szám vezetőjévé vált, mindig is voltak, akik e dominancia katonai eszközökkel történő érvényesítését szorgalmazták. Ezeket nevezték, illetve nevezik héjáknak, és velük szemben voltak, akik a háborúk helyett inkább a békés megoldás részesítették előnyben, ők voltak a galambok. Elnökként ilyen galamb volt például Jimy Carter és Donald Trump, akik nem indítottak újabb háborúkat, velük szemben héjaként kiemelhető a jelenlegi elnök, Joe Biden, aki a NATO-bővítéséről szóló 1997-es szenátusi vitában, a kiterjesztés egyik legfőbb szószólója volt és ma is a katonai megoldást erőlteti Ukrajnában.
Az Atlantic Council (Atlanti Tanács), egy patinás, az amerikai intervencionizmust képviselő tudásközpont, nemrég adott közre egy elemző cikket arról, hogy mik a Biden-adminisztráció fémjelezte Amerika céljai és érdekei az ukrajnai háborúban. De mielőtt ismertetnék e célokat, érdemes visszaemlékezni egy másik elemzésre, ami viszont 2014 júniusában, tehát röviddel az ukrajnai fordulat és a Krím oroszok által való elfoglalása után jelent meg a The American Conservative nevű, a nevének megfelelően az amerikai konzervativizmust képviselő folyóiratban.
Daniel Larison, a The American Conservative korábbi főszerkesztője által jegyzett elemzés, amelynek címe is kifejező: A nyugati héják valósággal utálják a német külpolitikát,arról szól, hogy 2008-ban, a bukaresti NATO-csúcson, Angela Merkel, hogyan próbálta megakadályozni Ukrajna és Grúzia erőfeszítéseit, hogy NATO-tagjelölti státuszt nyerjenek. Angela Merkelhez csatlakoztak a nyugati vezető országok és végül kompromisszumos megállapodás született, amely szerint ezek az országok egyszer majd csatlakozhatnak a NATO-hoz. Daniel Larison megjegyzi, hogy az ukránok többsége soha nem akart csatlakozni az észak-atlanti szervezethez, és az ország NATO-ba való bevonása csak tovább rontaná az ország belső politikai megosztottságát. Egyik ország sem alkalmas a szövetségbe, és az, hogy bármelyiküket is be akarták venni tagnak, az egyik legsúlyosabb hiba, amit az Egyesült Államok az elmúlt húsz évben, Európában elkövetett.
A The American Conservative ma is a tárgyalásos megoldást szorgalmazná, ahogy egy nemrég publikált cikkből is kiderül: „Az orosz-ukrán háború folytatódik. Bár Vlagyimir Putyin orosz elnök jelezte tárgyalási szándékát, a Biden-kormányzat eszkalálja a háborút, legutóbb azzal, hogy engedélyezte amerikai fegyverek bevetését oroszországi célpontok ellen. Európa hangadó háborúpárti tábora még jobban sürgeti az eszkalációt” – írja a cikk szerzője.
Látható, tehát, hogy az amerikai konzervativizmus a békés megoldásokat keresné, de egyelőre a háborús uszítók uralják az amerikai döntéshozatalt és ennek egy kiváló példája Tod D. Wolters és Ann Marie Dailey szerzőpárosnak az Atlantic Councilban megjelent cikke.
Az Atlanti Tanácshoz, illetve a Pentagon háttérintézményéhez, a RAND Korporációhoz köthető szakértők azzal indítanak, hogy a háború két éve után az Ukrajnának nyújtott segítség egykor szilárd amerikai közvélemény támogatása gyengül és ezt a háború kisszámú, de hangos ellenzéke igyekszik kihasználni, például azt hangsúlyozva, hogy Ukrajna támogatása nem áll az Egyesült Államok érdekében. A támogatás ellenzői a húsz évig tartó iraki és afganisztáni háborúra, valamint az Egyesült Államok és a NATO afganisztáni kivonulásának tragikus következményeire hivatkoznak, és azt állítják, hogy az Egyesült Államoknak nem kellene belekeverednie egy újabb „örök háborúba”, és e helyett inkább a déli határai védelmére kellene összpontosítania.
A szerzők szerint azonban az Ukrajnának nyújtott folyamatos segítség kritikus fontosságú, ha az Egyesült Államok meg akarja őrizni a világban megkerülhetetlen nemzeteként betöltött pozícióját, és az ebből fakadó számos előnyt, amelyet az amerikaiak élveznek. Ha Amerika most nem támogatja Ukrajnát, az olyan amerikai vereség-sorozatot indíthat el, amelynek leküzdése évtizedekbe telhet. Ukrajna nem Afganisztán, Ukrajnában nem harcolnak amerikai csapatok. E mellett Ukrajna határos a NATO-val és az Európai Unióval, és arra törekszik, hogy csatlakozzon hozzájuk. A háború az elmúlt hónapokban látszólag patthelyzetbe került, aminek egyik oka az, hogy mindkét félnél eléggé elfogytak a friss csapatok és a felszerelés, Ebben az értelemben az ukrajnai „patthelyzetet” nem a végállapot, hanem egy olyan időszak, amikor az újrafegyverkezésre és – ami fontos – a győzelem elméletének kidolgozására kell összpontosítani.
A szerzők hangsúlyozzák, hogy e háború következményei messze túlmutatnak Európán. Az ukrán győzelem támogatása megerősítené az Egyesült Államok globális vezető szerepét mindössze az éves védelmi költségvetés mintegy 5 százalékáért, és amerikai életek feláldozása nélkül. E vezető szerep segítene abban, hogy számos nemzetközi együttműködést érintő kérdésekben az Egyesült Államoknak kedvező szabályozás jöjjön létre. Egy újjáéledő amerikai védelmi ipar Oroszországot térdre kényszerítené, Kína pedig elgondolkodna az Egyesült Államok azon képességén és hajlandóságán, hogy világszerte érvényesítse akaratát, beleértve Tajvan védelmét is.
Ha azonban az Egyesült Államok nem támogatja Ukrajnát, ennek ellenkezőjére kell számítani. A felbátorodott Oroszország valószínűleg kiterjesztené jelenlegi, globális viszálykeltésre irányuló politikáját. Már eddig is benyomult az afrikai országokba, a Közel-Keleten pedig támogatja az Irán által felfegyverzett, a globális hajózást veszélyeztető terroristákat. E mellett Amerika-ellenes információkat terjeszt, és titkos műveleteket hajt végre Közép- és Dél-Amerikában. Oroszország győzelme esetén Európa önállóbb külpolitikát alakítana ki, és igyekezne csökkenteni az amerikai védelmi ipartól és katonai együttműködéstől való függőségét. Egyesek úgy gondolhatják, hogy ez pozitívum, de az amerikai gazdaságban jelentős szerepet betöltő védelmi ipar számottevő mértékben a NATO-ban és máshol lévő szövetségeseknek történő értékesítésen alapul. Az Ukrajnának nyújtott támogatás nagy része is az amerikai védelmi iparnak jelent megrendeléseket.
Ukrajna támogatása – írják a szerzők – nem jótékonyság, hanem jó üzlet is, e mellett kitűnő módja annak, hogy az Egyesült Államok újra megerősítse magát egy olyan időszakban, amikor befolyása megingott és szorosabbra fonja kapcsolatait a szövetségeseivel Oroszország és Kína ellen.
Őszinte és világos beszéd, mégpedig a háborút pártoló legautentikusabb forrásokból Ha eddig valakinek nem lett volna elég világos, hogy miért folyik a háború, ez a cikk kitűnően megvilágítja. A kérdés most már az, hogy ha ezt az elemzést Moszkvában és Pekingben elolvassák, mi lesz erre a válasz? Európa vezetőinek is el kellene gondolkodniuk azon, hogy meddig éri meg az amerikai geopolitikai törekvések támogatása az európai érdekek ellenében, az európai gazdaság és lakosság rovására.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
