Napjainkban egyre nagyobb figyelem irányul a születések és a népesség számának alakulására. A Magyar Hírlapban is gyakran foglalkoznak ezzel a kérdéssel. Ebben a rövid írásban a magyar népességfejlődés és népességfogyás meghatározottságát szeretném összefoglalni. Ez a kérdés demográfusként az 1990-es évek közepétől azért foglalkoztatott, mert a hivatalos álláspontot vakon elfogadókkal ellentétben számomra a népesség fogyása ekkor már egyértelmű volt.
A 90-es évek elején a KSH Népesedéstudományi Kutatóintézet munkatársaként a Magyarok Világszövetsége által rendezett népesedési konferencián tartottam előadást. A szünetben odajött hozzám egy férfi, bemutatkozott: „Fekete Gyula vagyok”, és a következőket mondta. „Meghallgattam az előadásodat és »csalódtam«. »Csalódtam«, mert azt a ködösítő, a bajokat elhallgató hivatalos szöveget vártam, amit népesedési kérdésekben a »felszentelt papoktól« az elmúlt években hallani lehet, s te nem azt ismételted. Gratulálok.” (Előadásomban, melynek címe „az egyke egykoron és ma”, a népiek népesedéssel kapcsolatos hajdani gondolatait próbáltam szembesíteni korabeli valóságunkkal.) Az 1980-as években még én is a nemzetközi hatásokkal magyaráztam a népességfogyás okait. Később a népi írók gondolatvilága segített ráébredni arra, hogy a népességfejlődés és fogyás szorosan összefügg egymással, s hogy a magyar népességfogyásnak sajátos belső okai is vannak.
Ezt 1992 után kezdtem szisztematikusan vizsgálni. Ekkor ugyanis már nem lehetett megkerülni azt a kérdést, hogy a viharos évszázadok, a tatárjárás, majd a török uralom okozta első, majd második demográfiai katasztrófa ellenére mi biztosította a magyarok összlakosságon belüli részarányának fokozatos növekedését. 1910-ben például már a lakosság közel 55 százaléka vallotta magát magyarnak! Mellettük jelentősebb arányban éltek még románok (16 százalék), szlovákok (11 százalék) és németek (10 százalék) az országban. Ez a gyarapodás szükségszerűen együtt járt a magyarul tudók arányának jelentős változásával is. Míg a 18. század elején az össznépesség csupán 38 százaléka, addig 1900-ban már majdnem 60 százaléka volt magyar anyanyelvű. Az I. világháború okozta harmadik demográfiai katasztrófa azonban mindent megváltoztatott.
Kutatásaim arról győztek meg, hogy a magyar népességfejlődés alakulása szempontjából meghatározó jelentőségű volt az a honfoglalástól tartó spontán folyamat, amelynek következtében a Magyar Királyság szélső területein élő nem magyar nemzetiségűek egy része a centrumba vándorolva, illetve a centrumban élő nem magyar nemzetiségűek egy része a magyarokhoz asszimilálódva utódaikkal és a bevándorlókkal (idegenekkel) együtt a magyarok össznépességen belüli arányát növelték. A Magyar Királyság felszámolása azonban megsemmisítette a fenti folyamatokat, amelyek az ország keretei között a magyarok (a magyarul beszélők) termékenysége mellett össznépességen belüli számuk dinamikusabb növekedését segítették.
A harmadik demográfiai katasztrófát,1918-atkövetően az egykori szélekről a centrumba való áramlás nem szűnt meg. Sajátos módon azonban az így „generált” népességnövekedés a korábbival ellentétes következményekkel járt, mert az új államalakulatoknak adott magyar területekről az egykori centrumba történő vándorlásban döntően már csak az utódállamokhoz került magyarok különböző intenzitású Magyarországra történő kikényszerített és/vagy spontán vándorlása vált meghatározóvá.
Az 1990-es évektől a Magyarországra bevándorlók nemzetiség szerinti összetétele már egyértelművé tette, hogy a magyarországi vándorlási nyereség megszünteti a Kárpát-medencei magyar népességfejlődés hátterét. (A szomszédos országokban a népszámlálások adatai szerint 1910-hez viszonyítva napjainkban 1 288 080 fővel kevesebb magát magyarnak valló személy él.) S amennyiben ez a továbbiakban is folytatódik, akkor az 1918-ban deformálódott népesedési folyamatok negatív következményei visszafordíthatatlanná válnak.
A magyarok létszámának alakulása szempontjából jelentős különbség van, ha valaki Magyarországon vagy egy harmadik országban kíván új életet kezdeni. Ha Magyarországra költözik, akkor rövid távon még nem csökkenti a Kárpát-medencei magyarok számát, de közvetett módon már igen, mert az elvándorlás hatására az általuk lakott magyar területek összeszűkülnek, az ott élő közösségek kohéziós ereje gyengül, intézményeik kiürülnek.
Tudomásul kell venni, hogy a magyarországi népesedési folyamatok csak részei a Kárpát-medencei magyarság népesedési folyamatainak, de nem azonosak azzal. Éppen ezért, amíg a Kárpát-medencei magyar népességfejlődés érdekeit is figyelembe vevő magyarországi népesedéspolitikát és ebben a nemzetközi vándorlás szerepét nem sikerül újra gondolni, nem lehet más célunk, mint hogy a jelenlegi állapotokat ne rontsuk tovább. A hazai népesedéspolitikának célja kell legyen, hogy minden újszülött egészségesen és megfelelő ismeretekkel felvértezve kezdje meg felnőtt életét, hogy az idő előtti halálozás okainak felszámolásával a népességfogyás ütemét mérsékeljük.
Nem feledkezhetünk meg ugyanis arról, hogy a Kárpát-medencei magyarság létszámának alakulása csak látszólag független egymástól. A különböző országokba vándorló magyarok sorsa kölcsönhatásban áll egymással, és ezek, ha a továbbiakban is az eddigi úton haladunk, felerősítik és kiteljesítik az 1918 után kezdődött demográfiai eseményeket. Ha nem sikerül újragondolni a Kárpát-medencei magyar népességfejlődés szerepét és abban a nemzetközi vándorlás hatását, akkor a további népességcsökkenés elkerülhetetlen. Sikeresek akkor lehetünk, ha a népességfejlődéssel kapcsolatos hosszú távú feladatok megfogalmazásakor a Kárpát-medencei magyarságot egy egységnek tekintjük, s a döntésekben a világban szétszóródott magyarokról sem feledkezünk meg.
Optimisták nem lehetünk, mert az egykori múlt rekonstruálhatatlan, s ezért a magyar népességfejlődést a honfoglalástól meghatározó, generáló spontán folyamatokat „visszaállítani” nem lehet. Évente „hiányzik” a születések és a halálozások különbözete (kb. 40-45 ezer fő), valamint a vándorlási különbözet (kb. 30-35 ezer fő). A helyzet rossz, de talán még nem reménytelen.
A demográfiai helyzet javítása érdekében szükség van a születési arányszámok emelésére, a termékenységi ráta növelésére, a halálozások számának jelentős mértékű csökkentésére. Elengedhetetlen továbbá a Kárpát-medencei magyar közösségek kohéziójának erősítése, hiszen a közösségi támogatás a demográfiai fenntarthatóság alapja. A kisebbségi helyzetben élő magyarok számára különösen fontos, hogy támogassuk őket abban, hogy szülőföldjükön maradjanak és megőrizzék identitásukat. A támogatás konkrét formáinak taglalása azonban már nem lehet része ennek az írásnak, de az előttünk álló feladatokat sem Magyarország, sem az úgynevezett utódállamok esetében sem szabad alábecsülni.
A hazánkból elvándorlók kérdése is kulcsfontosságú. 2023-ban 35 736-an távoztak, és csak 333 ezer (2021) külföldi rendelkezett tartózkodási engedéllyel. Azok, akik külföldre vándorolnak, gyakran elveszítik kapcsolatukat az anyaországgal és közösségükkel. Ezért fontos, hogy olyan programot dolgozzunk ki, amely segíti a külföldre vándorolt magyarok visszatérését, és egyértelművé teszi anyaországi kapcsolatukat. Nem feledkezhetünk meg az egykori Magyar Királyság nem magyar nemzetiségű állampolgárainak utódairól sem. E népesség egy részének Magyarországra vonzását ugyanis sokkal fontosabbnak tartjuk, mint bárki másét.
Összességében elmondható, hogy a magyar népesség helyzete súlyos, de megfelelő politikai lépésekkel, a közösségi kohézió erősítésével, a születési arányszámok növelésével lehetőség van a demográfiai folyamatok módosítására, javítására. Az elmúlt évek tapasztalatai azt mutatják, ha megfelelő figyelmet fordítunk a népesedési kérdésekre, és amennyiben hatékony intézkedéseket hozunk a népességfogyás mérséklése érdekében, akkor a napjaikra kialakult helyzet még megváltoztatható.
A cikk a Magyar Közgazdasági Társaság Demográfiai Szakosztálya által szervezett kerekasztal beszélgetéseken elhangzottak alapján készült.
A szerző demográfus, a Magyar Közgazdasági Társaság Demográfiai Szakosztálya elnökségi tagja
