Majdnem nyolcvan évvel a második világháború küzdelmeinek befejezése után, még nem ért véget az emberiség történetének legnagyobb megpróbáltatása. Most nem a csatatereken feszülnek egymásnak a szemben álló felek, hanem a tárgyalóasztalnál. Olaf Scholz német kancellár mostani varsói látogatása is ezt bizonyította.
Ismét napirendre került, hogy Németországnak kárpótlást kellene fizetnie Lengyelországnak a második világháború alatti brutális náci megszállás okozta károk miatta. A most már egyre magabiztosabb varsói politika nem mulasztotta feleleveníteni – amit minden iskolásnak fejből kell fújnia –, hogy Lengyelország a második világháború alatt hat millió embert veszített. Ebben a számban mindenki beletartozik, az ellenállás tagjaitól, a koncentrációs táborba elhurcolt áldozatokig bezárólag. Valamint az is, hogy a nácik, az 1944. augusztus 1-én kitört varsói felkelés leverése után a földig rombolták a lengyel fővárost és 200 ezer embert öltek meg.
Csakhogy Lengyelország eddig nem kapott kártérítést az elszenvedett veszteségekért. Éppen ezért, a kárpótlás ügyének lengyel részről történt „felmelegítése” komoly kihívást jelent a német politikának. Ráadásul a németek igyekeznek az egykori eseményektől „három lépés” távolságot tartani. A Süddeutsche Zeitungnak az üggyel kapcsolatos cikke meg sem említi a hatmillió áldozatot, vagy a varsói felkelés utáni brutalitást. Helyette 40 ezer olyan túlélőről ír, akik gyerekként, vagy fiatalon vettek részt a lengyel földalatti ellenállásban – a Honi Hadseregnek 800 ezer tagja volt – és mint öreg és beteg emberek – nem mint antifasiszták – megérdemlik az anyagi segítséget.
Majd a lap ellentámadásba megy át, azt állítva, hogy a 2015 és 2023 között Lengyelországot irányító nemzeti-konzervatív kormány (PiS) németellenességével szétzilálta Varsó és Berlin kapcsolatait, valamint 1300 milliárd euró értékben követelt kártérítést Németországtól.
De már ezt megelőzően is Varsó napirenden tartotta a „német ügyet”. A kétezres évek közepén, amikor a PiS volt hatalmon és Jaroslaw Kaczynski töltötte be a kormányfői posztot, egy berlini megbeszélésen összeszólalkozott Angela Merkellel, azt vetve a szemére, hogy országa előbbre tartana, ha a náci megszállók nem öltek volna meg hatmillió embert és nem pusztítják el Lengyelország javainak nagy részét. Mire a német kancellár az asztalra csapott és indulatosan megkérdezte: Ennek már soha nem lesz vége?
Miért nem kapott Lengyelország a második világháború után jóvátételt az akkor már két részre osztott Németországtól? Varsói becslés szerint a náci Németország által a második világháború során Lengyelországnak okozott veszteségek értéke eléri az 532 ezer milliárd forintot. A lengyel diplomácia tavaly az egész ügyet az ENSZ elé vitte, hogy Lengyelország háborús jóvátételt kaphasson Németországtól. Berlin viszont közölte, hogy az ügy le van zárva, elsősorban azért, mert Varsó már 1953-ban lemondott a kártérítésről.
Valóban így történt, de a döntést Moszkvában hozták meg, onnan utasították a lengyel kommunista kormányt, hogy mondjon le jóvátételről. Most a lengyel fővárosban azzal érvelnek, hogy bár formailag valóban az akkori varsói vezetés mondott le a horribilis összegről, ezt kényszer hatására tette.
A Kreml azért nem akarta a pénzt a lengyeleknek juttatni, mert a követelés egész Németországra vonatkozott és így terület arányosan az NDK-nak körülbelül a summa egy harmadát kellett volna állnia. Ezt az összeget Kelet-Németország nem tudta volna kifizetni.
Az 1953-as esztendő egyébként is bonyolult időszak volt Moszkva számára. Ekkor halt meg Sztálin és a szovjet vezetés az utódlás körüli belső ellentétekkel volt elfoglalva. Még tartott a koreai háború, ezt történetesen Moszkvának sikerült lezárnia.
De ami a legfontosabb: Kelet-Németországban komoly belső feszültségek voltak, elsősorban a munkások túlhajszoltsága miatt, ami aztán az egész országra kiterjedő munkásfelkelésben csúcsosodott ki. A történtek okait általában a fentiekkel magyarázzák, pedig a felkelés adta lehetőséget éppen Moszkva igyekezett kihasználni, személy szerint Levrentyij Berija, a Szovjetunió belügyminisztere állt a háttérben.
Berija a második világháború után felismerte: a Szovjetunió nem lesz képes gazdaságilag behozni az Egyesült Államokat. Úgy gondolta, hogy vissza kéne térni a háborúban alkalmazott gyakorlathoz, amikor Amerika segített a Szovjetuniónak a nácik ellenében. Csakhogy Washington a támogatásáért nyilván nagy árat kért volna. Berija úgy látta, ha hozzájárulnak Németország újraegyesítéséhez, akkor meg lehet kötni az alkut.
Ezért Moszkvából titokban a német munkásokat újabb és újabb sztrájkokra és erőszakos cselekményekre szították, remélve, hogy megbukik a kelet-német kormány, utat nyitva az újraegyesítésnek. Csakhogy Moszkvában a „kemény vonalas” pártvezetőknek nem tetszett az ötlet. Beriját mindenfajta bírósági eljárás mellőzésével 1953 végén kivégezték.
Szóval Moszkva akkor úgy látta, hogy a lengyelek Németországgal szembeni követelése csak „púp a hátán”, ezért ezt az ügyet is gyorsan le akarta zárni.
Mindazonáltal fel kell tennünk azt a kérdést, hogy Németországnak 1945 után miért kellett több államnak is csak jóval kevesebbet kártérítésként fizetnie, mint amennyit a párizsi békeszerződés előírt? Ennek legfőbb oka, hogy „tombolt” a hidegháború, Németországnak a nyugati felét talpra akarták állítani, hogy az akkor már létező NATO rendelkezésére álljon a Szovjetunió ellenében. Az NDK nem fizetett senkinek kártalanítást, az NSZK-nak pedig 320 milliárd dollárt kellett volna „kicsengetnie”., ami lehetetlen is lett volna. Az összeget így alaposan visszavágták, hogy az NSZK erőforrásait ne szívják el teljes egészében.
Visszatérve a német kancellár minapi varsói látogatására, nem kétséges, hogy már annak a ténynek is politikai felhangja van, hogy a kártalanítás témáját a németek hajlandóak voltak napirendre venni. Haladás várható az ügyben, de, hogy pontosan mire jut a dolog ezt még nem tudni. Figyelemreméltó azonban, hogy az előző lengyel kormány hiába próbált az ügyben bármit is tenni, a kudarc előre megjósolható volt. Most, hogy Varsóban a globalista balliberális kormány van hatalmon, a német kormány legalább már tárgyalni hajlandó a témáról. A politikában semmi sincs szívességből. Berlinnek komoly okai vannak, hogy javítson a Lengyelországgal való kapcsolatain.
Például, úgy néz ki, hogy Franciaországban a Le Pen vezette jobboldali, bevándorlásellenes Nemzeti Tömörülés megnyeri a nemzetgyűlési választásokat, és ha kormányra kerül, akkor nyilván lazulnak Berlin és Párizs kapcsolatai. Ezért Németországnak fontos a jó viszony kiépítése az ukrajnai háború miatt felértékelődött Lengyelországgal.
A németek fizetési hajlandóságának hiánya Magyarországot is érinti, de ebben az esetben nem kártalanításról van szó. Magyarország és a náci Németország a harmincas évek közepén nyitott egy klíring számlát, amelyen a két ország közötti áruszállítások egyenlegét vezették. Hazánk elsősorban mezőgazdasági cikket exportált, például évente hat ezer vágómarhát, három ezer tonna sertéshúst, valamint fél millió mázsa búzát. A megállapodás szerint a németeknek fegyverrel, lőszerrel és más hadfelszereléssel kellett volna ellentételezni a magyar kivitelt. Csakhogy a náci Németország erős lemaradásban volt, hatalmas tartozást halmozott fel, 1944-ben – a megszállás költségeit is beleszámolva – már 1,5 milliárd márka volt a német hátraléka. A párizsi békeszerződés előírta a németeknek a tartozás kiegyenlítését, ráadásul úgy, hogy a hadfelszereléseket nem lehetett a német ellentételezésbe beleszámolni.
A Kádár-rendszer gyenge kísérletet tett a német tartozást behajtására, de kudarcot vallott. A németek nem fizettek.
