2024. július 4. csütörtök. 11:44
Sokszor gondolom, ha teljesítmény alapján kerülnének dolgok a nyilvánosságra, vélhetően sokkal kevesebb politika és politikus jelenne meg a sajtóban, több lenne benne teszem azt az ornitológia vagy a balneológia vagy bármi egyéb, mert kevés olyan területet találhatni, ahol hasonló minőségű ténykedéssel ilyen mértékű ismertséghez lehetne jutni. De az életnek és a sajtónak is megvannak a maga törvényszerűségei, a köz ügyeiben való mégoly nívótlan részvétel is figyelmet generál.
Hiába érzi az ember, hogy hagyni kellene tartalmatlan akarnokok tartalmatlan és/vagy számítóan hazug, esetleg pusztán ostoba megnyilvánulásait, hiába tudja, hogy politikusként aposztrofálható hazánkfiainak jelentős része politikának hiszi, ha kiveszi a részét a figyelemiparból, noha előbbi lényegesen többet jelent vagy többet kellene jelentsen az utóbbinál, azért ha korunk két, kezét a történések ütőerén tartó géniusza, a régi (Gyurcsány Ferenc) és az új (Magyar Péter) egyként a sajtót jelöli meg a bajok forrásaként, mégsem mehet el mellette szó nélkül.
Különösen akkor, ha valami igazság van is az általuk mondottakban, csak éppen nem az és nem úgy, mint amit és ahogy megosztottak a nagyérdeművel. A média helyzete és ténykedése valóban kulcs a demokrácia működésében, hiszen mégis csak azon mintákkal és normákkal lenne dolga, amelyeknek össze kellene tartani a társadalmat. Mai helyzetünk sok aspektusa megérthető lenne a magyar sajtó rendszerváltoztatás környéki évektől mostanáig tartó útjából, csak hát az egy alapvetően reflektálatlan történet, nagyjából annyira, mint Gyurcsány Ferenc múltbéli tevékenysége a napokban közzétett saját interpretációjában. Tele hübrisszel, hamis mítosszal, fals szerepfelfogással, de mindenekelőtt méltánytalansággal. „A médiaviszonyok is úgy alakultak, mint a privatizáció, nem utolsó pár előre fuss volt, hanem első pár előre fuss. Tehát akik ellopták az országot negyven éve alatt, azok szorgosan ellopták észrevétlenül még egyszer. Ez határozza meg azt, hogy gyakorlatilag a médiafelületek elsöprő többségét a balliberálisnak mondott, valójában nem bal és nem liberális társaság uralja” – mondta az egyik előadó egy 2007-ben tartott nyilvánosságkonferencián, amelynek a szervezői a nyilvánosság különböző világnézetű szereplőit hívták meg. Senki sem gondolhatta komolyan, hogy ez a helyzet egy földindulásszerű politikai változás nyomán nem változik meg, ahogy azt sem, hogy egy kétharmados választói felhatalmazást nyert kormány hagyja magát rángatni az előző évek alatt a normasértéseket magyarázó, az elfogadhatatlant elfogadhatóvá simogató médiától. A baloldali sajtó azonban gyorsan rácsavarodott a sajtószabadság úgymond csorbulására (emlékezzünk az Európai Parlamentben készült ikonikus képekre, amelyeken üres címlapú, „cenzúrázva” feliratú magyar újságokat emelnek a magasba a képviselők, miközben cenzúráról nyilván sem akkor, sem azóta szó sem volt, viszont kiváló narratívaépítő performansznak bizonyult) összemosva fogalmilag össze nem tartozó szempontokat, és persze minden más nézőpontot és véleményt propagandának ítélve. Valahogy elfelejtődött, hogy a megszólalás mellé felelősség is társul, mert a szavak formálnak mindent, létezést és környezetet egyaránt. És így jutottunk ide, ahol lassan úgy fest a helyzet, hogy politikusaink a róluk kialakuló véleményt, sőt a nekik feltett kérdéseket is kontrollálni akarják. Ami tetszik és kényelmes, az rendben, ami nem, az propaganda. S nyomukban ott a lincselésre éhes Facebook-követő hadsereg.
Jól van ez így? Nyilván nem. Lehetett volna vagy lehetne másképp? Nem tudom. Ami biztos, a sajtónak akkor is a mintákkal és a normákkal van dolga, ha erről nem akar tudomást venni, lehet ez ügyben elvárásokat megfogalmazni, de az lenne a minimum, hogy azoknak legelőször a megfogalmazó feleljen meg. Ahogyan a szavak továbbra is formálják körülöttünk a világot. Politikusok tűnnek fel és le, de a pillanatnyi érdekből megfogalmazott állításaik nyomán keletkező bizalmatlanság itt maradt velünk.
A szerző vezető szerkesztő
