Elnézést kérek a kedves olvasóktól a kissé erőltetett angol szójátékért, a cím valami olyasfélét jelent, hogy a betiltott Biden. Az első Trump-Biden televíziós vitán ugyanis olyan lesújtóan alkalmatlannak bizonyult a jelenlegi amerikai elnök, hogy a New York Times vezércikkben kérte fel őt arra, hogy mindezt belátva lépjen vissza az elnökjelöltségtől.
A globális véleményhatalom e zászlóshajója aligha jelentetne meg egy ilyen vezércikket akkor, ha nem lenne mögötte egy olyan hatalmi szint sugallata, amely szint számára egyértelemű Joe Biden alkalmatlansága. Persze, tehetnénk hozzá, ez az alkalmatlanság már évek óta nyilvánvaló, hisz tele van az internet azokkal a videókkal, amelyek egy szerencsétlen demens aggastyánként mutatják az Egyesült Államok elnökét, amint elindul a semmibe, vagy éppen kezet nyújt a senkinek. A kérdés tehát kizárólag az, hogy ez a „last minute” visszahívás mit is jelent valójában.
E kérdés megválaszolásához három konfliktus-mezőt kellene megvizsgálnunk, mert mindegyiknek szerepe lehet ebben a meglehetősen talányos fordulatban. Az első kézenfekvő szint az amerikai világbirodalom szintje, a második az efölött álló „birodalomkiválasztó főhatalom” szintje, és végül a két szintet összekapcsoló közvetítő mező.
Logikailag azt kell feltételeznünk, hogy mindhárom szinten lehetnek olyan rendszeren belüli konfliktusok, amelyek megértése ugyan igen nehéz feladat, megértésük nélkül viszont nincs esély a világhatalmi örvénylések feltárására. Az amerikai világbirodalom, mint a történelmileg őt megelőző öt másik világbirodalom évszázadának végéhez közeledik. Egy évszázad az négy generációt jelent és ennyi idő alatt minden eddigi világbirodalom szellemileg olyan szintig degenerálódott, hogy ez elkerülhetetlenné tette bukását. A bukás közvetlen oka általában az, hogy a birodalom szellemi leépülése nyomán primitív parazitává válik, és amikor már nincs számára kifosztható erőforrásmező, akkor egyszerűen összeomlik. Nincs ez másként az amerikai világbirodalommal sem, amelynek bukása csak egy olyan az egész világot meghatározó történelmi jelentőségű szellemi fordulat nyomán lenne elkerülhető, ami e parazita létből való visszafordulást jelentené, de amelynek egyelőre nem nagyon látjuk jelét.
A birodalom uralmi elitjei előtt tehát két út áll, az egyik, a destruktív út egy permanens világháború, amelynek során az erőszak minden létező eszközével brutális háborúkkal a legvégsőkig (az egész világrendszer teljes összeomlásáig) működtetik a globális kifosztó hidraulikát. Napjainkban a birodalom „tehetetlensége” automatikusan ezt a destruktív utat követi. A másik út, amely egy ma még ismeretlen szellemi fordulat nyomán egy az eddigitől teljesen eltérő létértelmezési rendszerre épülő új lét-berendezkedés megalapozása lenne, eddig legalább is rendszer szinten nem mutatta meg önmagát.
Az amerikai világbirodalmi eliteken belül feltehetőleg intenzív konfliktus-zóna kezdett el kialakulni e kérdés körül, és az elnökválasztás tétje az, hogy a leendő elnök karakterét az e téren meghozandó döntésekhez kellene igazítani. Ha egyértelműen a destruktív utat választották volna, akkor már hónapok óta egy fiatal s dinamikus demokrata elnökjelölt tenné nyilvánvalóvá, hogy a „24 óra alatt békét teremtek” szlogennel nyerni készülő Donald Trump egy felelőtlen demagóg, akit az amerikai választóknak látványosan el kell utasítaniuk. A Biden visszavonulását az utolsó előtti pillanatban követelni kezdő globális véleményhatalom azonban ezzel a lépéssel alig rejtett módon Donald Trump biztos győzelmét „betonozza be”.
Trump egy impulzív és intuitív karakter, aki ugyan szellemileg alkalmatlan egy ilyen roppant dimenziójú feladat véghezvitelére, de arra nagyon is alkalmas lehet, hogy virtuóz módon meglépje azokat a ma még szürreális világhatalmi lépéseket, amelyek e feladat megvalósításának elkezdését a következő néhány év során előkészítik.
Minden látszat ellenére tehát az amerikai birodalom legfelső elitjein belül többségbe látszik kerülni a Donald Trump fölényes győzelmét támogató vonulat, de bizonyosan „harcban állnak” az ezt ellenzők is. A bizonytalanságot tovább növeli az, hogy a harmadik világhatalmi szint, a birodalomkiválasztó főhatalom érzékelhetően még nem döntötte el, hogy ad-e egyáltalán egy utolsó történelmi esélyt az amerikai birodalmi eliteknek egy ilyen szellemi átalakulásra, és ezzel a birodalmi lét folytathatóságára, vagy már egyértelműen kész a döntés, hogy Kína személyében beiktatja a hetedik világbirodalmat, ami így, először a Nyugat történelmében, nem egy nyugati nemzetállam, hanem egy rendkívül sikeresen nyugatosodott „nem-nyugati” komplexum. Ám az is lehet, hogy ez a hatalmi szint már eldöntötte, hogy az amerikai világbirodalom összeomlásával véget ért az általa kiválasztott világbirodalmak korszaka, mit több a nyugatias modernitás lét-berendezkedésének fél évezredes korszaka is, és „valami” eddig elképzelhetetlen, sőt értelmezhetetlen berendezkedés korszaka kezdődik el. Azt is okkal feltételezhetjük, hogy az amerikai világbirodalmi eliteket a birodalomkiválasztó hatalomhoz kötő kapcsolati mezőben is komoly súrlódások léptek fel, így az önmagában is belső konfliktusokkal küzdő világbirodalmi és birodalomkiválasztó hatalomi komplexum kommunikációs csatornái is konfliktusokkal terheltek.
Akárhogy is van, mint eddig is mindig, csak „követői” tudunk lenni e történéseknek, vagyis a várható történésekből, mint apró mozaik-darabokból, utólag lehetünk képesek összerakni e hatalmi szintek konfliktusainak lényegét.
A szerző közgazdász
