– Orbán Viktor a nagy visszhangot keltő kijevi látogatásán arra kérte Volodimir Zelenszkijt, hogy vegye fontolóra egy tűzszüneti megállapodás aláírását az oroszokkal. Az ukrán elnöki hivatal vezetője és helyettese azonban nem sokkal később közölte: erről szó sem lehet, nem hajlandóak semmilyen kompromisszumra. Ugyanakkor a külügyminiszter, Dmitro Kuleba, valamint több ukrán elemző bizonyos nyilatkozataiból arra lehetett következtetni, hogy lényegesen puhább az ukrán ellenállás, mint akárcsak fél éve volt.
– Azt Ukrajnában is érti mindenki, hogy előbb-utóbb tárgyalniuk kell, de egyelőre nem jutottak el arra a szintre, hogy ez megtörténjen. Nagyon nehéz megtalálni a megfelelő pillanatot, amikor a kijevi vezetés kedvező feltételek mellett tud egy asztalhoz ülni az oroszokkal. Közvetlenül a svájci békecsúcs előtt Vlagyimir Putyin kibővítette a korábbi feltételeinek listáját, amely tovább nehezíti a helyzetet. Ettől függetlenül nem lehet azt mondani, hogy ukrán részről nem történt elmozdulás, a retorika megváltozott, és nemrég például a szingapúri nagykövet azt nyilatkozta egy kínai lapnak, hogy amennyiben a Kínaiak a brazilokkal közösen tényleg szerveznének egy konferenciát, azon valószínűleg részt vennének.
– Nehéz egyébként elképzelni, hogy miről tudnának beszélgetni egy orosz és egy ukrán delegáció tagjai. Zelenszkij úgynevezett béketerve gyakorlatilag a kapitulációt várja el Oroszországtól. Moszkva pedig ragaszkodik a még nem is teljesen meghódított, négy kelet-ukrajnai területhez meg persze a Krímhez is. Létezik bármilyen közös pont, amelyből ki tudnának indulni?
– A háború elején, a fehéroroszországi és a törökországi, többfordulós tárgyalások végére körvonalazódott egy olyan megállapodás, amelynek értelmében az oroszok lényegében visszavonultak volna a február 24-i de facto határok mögé. A Krím státusza függőben maradt volna, az úgynevezett népköztársaságokat, Donyecket és Luhanszkot pedig akkor még nem csatolták a föderációhoz, és nem is csatolták volna. Viszont Kijev ezt nem fogadta el.
A 2022-es év nyarán és őszén jelentős területeket szereztek vissza az ukrán csaptaok, amely növelte Kijev önbizalmát, és Volodimir Zelenszkij november 15-én a G20 csúcstalálkozóján meghirdette a tízpontos béketervét. Erről ő is, a nyugati vezetők is úgy gondolták, hogy egy olyan formula lesz, amelyet egymás között részletekbe menően megtárgyalnak, és végül Moszkva elé terjesztik elfogadásra. Hasonlóan kezelték egyébként a fekete-tengeri gabonamegállapodás kérdését, amelyről nem Oroszország és Ukrajna tárgyalt, hanem a felek külön-külön egyeztek meg az ENSZ-szel és Törökországgal. Csakhogy azóta változott a hadi helyzet – Oroszország sokkal jobb pozícióban van, mint másfél-két évvel ezelőtt.
– Ilyen szempontból érdekes, hogy a nyugati sajtó általában úgy tálalta Vlagyimir Putyin észak-koreai látogatását, mintha az orosz elnök utánpótlásért ment volna könyörögni, ahogy Volodimir Zelenszkij szokott a nyugati fővárosokban.
– Talán nem nagy túlzás azt mondani, hogy az oroszok egyedül több muníciót gyártanak havonta, mint az Ukrajnát támogató országok együttvéve. Az orosz hadiipar valóban lassan pörgött fel, ebből is látszik, hogy nem számítottak egy elhúzódó háborúra. De most nagyon magasak a termelési mutatók. Többek között ezért ugrott meg a föderáció GDP-je is. Az más kérdés, hogy ennek meglesz a böjtje, hiszen ezek a termékek nem exportra készülnek. Tehát az orosz költségvetésből veszik meg az orosz hadsereg számára, így nem hoz olyan bevételt, mintha a legyártott eszközöket exportra szánnák.
Ettől függetlenül az orosz hadsereg feltehetően valóban jelentős mennyiségű tüzérségi lőszert kapott Phenjantól, de attól messze áll a helyzet, hogy a hadi ellátás megmentése érdekében kell az észak-koreaiakkal egyezkedni. Szerintem inkább arról van szó, hogy Putyin igyekszik „reinkarnálni” a Szovjetunió szövetségi rendszerét azokkal, akikkel lehet. Oroszország nyugati kapcsolatainak eróziója már a háború előtt megkezdődött, 2022. február 24. után pedig szinte kivétel nélkül minden partnerét elvesztette ezen a féltekén.
Szóval Moszkva új piacokat és támogatókat keres, és lehetőleg olyan helyen, ahol a „konkurenciának” gondot tud okozni, vagy legalább aggodalmat tud kiváltani. Vietnam és Észak-Korea ilyen helyek.
– Ha nem elsődlegesen a hadianyag-beszerzés lehetett Vlagyimir Putyin célja a stratégiai együttműködési szerződés megkötésével, akkor mi? Az orosz sajtó szerint ennek keretében az oroszok know-how-t, azaz tudást is átadnak az északiaknak. Moszkva talán a régió destabilizálásával azt akarja elérni, hogy a Nyugat, különösen az Egyesült Államok erőforrásokat vonjon el Európából, és Ázsiába csoportosítsa át azokat?
– Egyrészt, másrészt az észak-koreaiak roppant érdekeltek abban, hogy valutabevételük legyen. Ezt a célt a külföldön dolgozó vendégmunkások hazautalásaival tudnák a legkönnyebben elérni, csak ugye az ENSZ-szankciók miatt erre 2019 óta nincs lehetőség. Előfordulhat, hogy az oroszok megpróbálják ezt felülírni, és bilaterális alapon fognak munkavállalói vízumokat biztosítani a koreaiak számára, de ha erre sor kerül is, valószínűleg nem egyik napról a másikra fog megtörténni. Az, amit említett, hogy ezzel erőforrásokat lehet lekötni a Távol-Keleten, egy hosszú távú terv részeként értelmezhető lehet. A pillanatnyi fronthelyzetet Ukrajnában rövid vagy középtávon, nem hiszem, hogy befolyásolni fogja a Moszkva és Phenjan között megkötött, de tulajdonképpen megújított, régi szerződés. Mindazonáltal egy idegesítő fejlemény a dél-koreai és a japán vezetés számára.
– Azokból, amelyeket most elmondott, megint csak úgy tűnik, hogy a Nyugat elszámította magát a szankciókkal.
– Igen, mindkét fél elszámította magát. Továbbra is úgy gondolom, hogy amikor a Kreml elindította a hadjáratot, vagy az orosz szóhasználattal élve: a speciális katonai műveletet Ukrajnában, azzal számoltak, hogy minden olyan simán fog menni, mint 2008-ban Grúzia esetében, amikor a Nyugat gyorsan meghátrált, és a grúz védelem összeomlott. 2021 végén több olyan cikk is megjelent a nyugati sajtóban, amely arra utalt, hogy voltak jelek, amelyekből arra lehetett következtetni, hogy ez megismétlődik, de végül nem így történt.
A nyugati világ, a NATO teljes vállszélességgel felsorakozott Ukrajna mögött, és támogatást biztosított számára. Oroszországra ezzel párhuzamosan elképesztően sok szankciót vettek ki, többet, mint Iránra. Mert ezen az oldalon meg azt gondolták, hogy ez elég lesz; az orosz gazdaság, a hadiipar megroppan, és Moszkva kénytelen lesz visszavonni a csapatait, leállítani a műveletet. Nem számoltak azzal, hogy sokan – köztük Kína, India, de egyébként Törökország is – megpróbálnak hasznot húzni ebből a helyzetből. Az oroszok így találtak maguknak alternatív piacokat. A szankcióknak hosszú távon lehet hatásuk, de a fő célját a Nyugat nem érte el velük.
– Elképzelhetőnek tartja, hogy Washington az afganisztáni fiaskó megismétlődésétől tart? Hogy azért támogatja makacsul, egy végső győzelem és orosz összeomlás reményében Ukrajnát, mert óriási presztízsveszteség lenne számára, ha a tálibok után a régi ellenség, az oroszok is meghátrálásra kényszerítenék? Ugye már így is sokan kikezdték az Egyesült Államok dominálta nyugati hegemóniát…
– Ez is benne lehet, de az USA hegemóniájának sorsa valószínűleg nem Ukrajnában fog eldőlni. Az ukrajnai háború szerintem csak az egyik eleme a nagyhatalmi szembenállásnak vagy versengésnek, amelynek most a szemtanúi lehetünk. A kihátrálást meg lehetne indokolni valahogy, amely viszont égetőbb kérdés, az az, hogy mi lesz Ukrajnával, ha vesztesként fejezi be a háborút? Hogyan reagálna az ukrán társadalom, különösen az a radikális réteg, amely most is viszonylag hangos és befolyásos? A Nyugatot hibáztatnák? Vagy elfogadnák a helyzetet, belátnák, hogy az ország jobban jár a háború lezárásával még veszteségek árán is, de ezután csendben, fokozatosan integrálódna az Európai Unióba?
Tehát a vereség Ukrajnára nézve beláthatatlan következményekkel járhat biztonsági és gazdasági szempontból egyaránt. Most nem akarok belemenni a mindenféle összeesküvés-elméletekbe, amelyekből rengeteg kering a háborúval kapcsolatban, de a háború komoly bevételi forrást biztosít sokaknak, és nem csak Ukrajnában. Másrészt Ukrajnában, ahogy azt Lindsey Graham szenátor egyszer kifejtette: 13-14 billió dollárnyi ásványi kincs van, amelyet nem lenne szabad átengedni az oroszoknak, akik majd megosztoznak rajta Kínával. Nem hagyhatók figyelmen kívül továbbá a közelgő választások sem az Egyesült Államokban. A folyamatokban utóbbi is igen komoly befolyásoló tényező. Afganisztán és Ukrajna helyzete abból a szempontból is más, hogy az előbbibe az Egyesült Államok ténylegesen bevonult, és ezt megtehette, mivel nem egy atomhatalommal állt szemben.
Ukrajnában ez nem történt meg, és a szövetségesek mindig nagyon óvatosak voltak, próbálták és próbálják elkerülni a közvetlen NATO–Oroszország-összecsapást. Ezért alakulhatott ki az a helyzet, hogy mindig annyi támogatást adnak Ukrajnának, amennyi elég ahhoz, hogy az adott pillanatban megmentsék, ahhoz viszont kevés, hogy győzni is tudjon. Így az ukránok egyetlen lehetősége, hogy addig harcolnak, amíg tudnak, és reménykednek abban, hogy egy számukra elfogadható, igazságos rendezést tudnak elérni. Utóbbi érdekében az ukrán diplomaták jelentős erőfeszítéseket tesznek.
