Tulajdonképpen abszolút nem érdekel, hogy ki Budapest főpolgármestere. Nem bizony, hiszen nem járunk össze, nem találkozunk. Ő más körökbe jár, másutt hódít kínmosolyával, másutt kávézik, másutt sírja ki magát rajongói vállán. Időnként ugyan nem tudja, mit beszél, ám mindig tud mondani valamit. Valami romantikusan izgalmasat, valami barokkosan szépet-jót, valami budapesti embernek valót. Valami szamárságot, ostobaságot, hogy ne mondjam, baromságot.
Igen, most is, amikor a szavazatok újbóli összeszámlálása ellen küzdött. Mert van abban valami megható, valami gyermeki ártatlanság, amint a győztes ordibál jogorvoslatért. Megtette. Mégpedig gondosan megőrizve az őszinteség látszatát. És aztán persze a döntéstől függően kommentálja az eseményeket, minősíti antidemokratikusnak, vagy éppenséggel példásan demokratának az ítéletet kimondó intézményeket, bírákat, bíróságokat.
De mit tegyünk, nekünk ő jutott. Magunkra húztuk. El lehetett volna ugyan kerülni, hiszen egyetlen – talán hozzánk hasonlóan halandó – emberről van szó, ám mit lehet tenni a rá voksoló, fejlett én- és öntudattal bíró polgárokkal. A demokratákkal. Az a súlyos, hogy éppen velük van az igazi baj. És ezt jószerivel senki nem meri leírni, hiszen valamennyi Karácsony-fan egyben voks is. Ráadásul rögvest felmerül a különféle szabadságformák között a szólásszabadság folytonosan feszítő állampolgári joga, s a végén még a vallásszabadságig is eljutunk, ott pedig rendszeresen súlyos vádak is felmerülnek minden protestálóval szemben.
Pedig tényleg csak egy emberről van szó. Egy ereje teljében lustálkodó emberről, aki persze roppant sokoldalú, hiszen ilyen fajsúlyos beosztásban másmilyen nem is lehet. És ezt az egy embert, ezt a folyamatosan változó, sokarcú hazafit könnyedén el lehetne vinni. Amikor például kitette a főváros parkjaiban az első „Méhlegelő” feliratot hirdető táblát, csak megjelentek volna az ápolók – esetleg éppen méhésztársai –, és már vitték volna is a megfelelő helyre. De nem. Ő mindig marad. Hívei – elsősorban persze pártállása okán – folyton újraválasztják. Joguk van hozzá.
Emlékszem, milyen csodálkozva, már-már szent borzadállyal figyeltük a múlt század elejének híradóit, amint az öntudatos munkástömegek torzan sietve, kalaplengetve vonultak a felvevőgép előtt. Nem, nem volt ez idétlenkedés, bárgyúság, ám mégis valami rettenetes dohszag lengte be az egészet. Hát most meglátjuk – bár aligha éljük meg –, vagyis amikor a pesti utódok meglátják, amint a főméhész sárga biciklisávokat fest, nem fognak hinni a szemüknek. Ennek is pocsolyaillata lesz. És roppant szánalmasnak, naivnak, esendőnek fog feltűnni a jelenkor embere, hogy lám, ilyen gyermeteg bárgyúságok között is lehetett élni.
Pedig tényleg csak egy ember, de ez az egy nem csupán önmagáról mond el mindent az utókornak. Rólunk is beszél. Valami olyasmi ez az egész, mint az önsorsrontás, a „Hadd lám, Uram, mire jutunk ketten” keserű lázadása. Ő jön, árul városházát, barkácsol hidat, lezár rakpartot és mennyországba vezető utat. Illetve azt sárgára pingálja. Egyszerűen élvezi, miközben ezzel fenntartja a munkavégzés illúzióját. Él. Mi pedig igyekszünk túlélni. Túlélni egy lezüllött fővárosban.
Hogy aztán rajta és táborán kívül kinek jó ez, azt nem tudom, hiszen még a rajongói is megszenvedik a lustaságot, a dilettantizmust, a primitív eszmei-szellemi barkácsolást. De jól van ez így, ennek valami miatt egyszerűen így kell lennie. Ez fátum. Eleve elrendelés. Úgy látszik, odafent ezt élvezik, de hát az ember szenvedésre van ítélve. Kibírjuk. Kibírtuk Rákosit, Kádárt, hát most ezt is kibírjuk. És kibírják az unokáink is. Majd így megy ez az idők végeztéig. Mert hiszen az ember gyarlóságaival együtt lett feltalálva. Így aztán folyamatosan lesz itt még újabbnál újabb festő, füllentő, szívzsongító, agysorvasztó, hithamisító főpolgármester, hiszen a karácsonyság örök. Tábora pedig, úgy látszik, soha nem fogy el.
A szerző újságíró
