Magyarország első uniós elnöksége 2011 első félévére esett. Ekkor már a trojka rendszer volt életben, a spanyol–belga–magyar közös program előkészítése 2007-ben indult, jóváhagyása is még a Gyurcsány–Bajnai-kormányok idején történt, nem is volt vele semmi probléma. Aztán a Fidesz 2010 tavaszán elsöprő győzelmet aratott a baloldali pártok felett. Nem lehetett a választási rendszerre fogni, mert akkor még a régi módi alapján választottak. A közvélemény-kutatás szerint a választás eredményei új reményt adtak a csőd szélére sodort országnak. „Legyen béke, szabadság és egyetértés!” – hirdette meg programját a márciusi ifjak nyomán a Fidesz, és a Nemzeti Együttműködés Rendszerébe minden hazáját szerető magyart meginvitáltak. De a fülkeforradalomban legyőzött ellenzék nem fogadta el ezt a békejobbot.
Rövid idő alatt kiderült, hogy a fülkeforradalom Nyugaton sem aratott tetszést. Nem tetszett az önállósodás, a nemzeti érdek szem előtt tartása, a függetlenedési szándék. Nagy megrökönyödést keltett, amikor a Bajnaiék által kialkudott hiteleket nem hívták le, és a kormány ajtót mutatott az IMF–EU-delegációnak. Helyette bankadót és különadókat vetett ki, ami viszont elsősorban a külföldi nagyvállalatokat érintette. A multicégek sérelmezték, hogy kevesebb profitot tudnak kivinni az országból, és úgy érezték, hogy igaztalan diszkrimináció sújtja őket. Pedig csak az derült ki, hogy a bankszektor, a távközlés, az energetikai szektor, de még a kereskedelmi áruházláncok is mind külföldi kézben vannak, azaz a biztos hasznot ők fölözik le. Ezek a cégek Magyarországot az uniós szabályok megsértése miatt feljelentették az Európai Bizottságnál, arra kérvén a korifeusokat, büntessék meg a renitens magyarokat. A büntetés a szankciók mellett például a soros elnöki mandátum elvételét is jelenthette volna, ez volt a paktum alázó része. Ugye, nincs új a nap alatt?
Az „Erős Európa” jelmondatot választó magyar programot 2011. január 10-én tették közzé. Az EU versenyképességének növelése, a közösségi politikák további erősítése, a kulturális sokszínűség megőrzése és támogatása mellett a magyar elnökség javaslatot tett az európai menekültstátusz kidolgozására. Pedig hol volt akkor még a 2015 óta Európát sújtó álmenekültügy! Nekem legjobban a magyar romastratégia tetszett. Európában már akkor is munkaerőhiány volt, a gondok elhárítására a többmilliós európai cigányságot ajánlottuk a bevándorlás helyett. Itt élnek, keresztények, a nyelvet is beszélik, megfelelő képzéssel jól integrálhatók a munkaerőpiacra. De a migrációs nagy tervek már ott voltak a brüsszeli fiókban, a magyar romastratégia ment a süllyesztőbe.
Akkoriban Németországban éltem, magyaros büszkeséggel vártuk a magyar elnökséget. Most majd meglátja Európa, milyen szép, gazdag és régi kultúrájú Magyarország! A Gödöllői Királyi Kastély királyi pompájában várta a nemzetközi delegációkat, a többi tárgyalási helyszín is lenyűgöző volt. De Európát mindez nem érdekelte túlságosan, a képviselőket lekötötte a magyar aktuálpolitika, amihez az anyagot nemzetellenes, beépített ügynökeik szállítottak futószalagon.
Ott volt például a médiatörvény. Még ki sem hirdették, fordítása sem volt még ennek az áttekinthetetlen salátatörvénynek, de már a nyugati lapok címoldalán lehetett olvasni, hogyan sérti meg Magyarország a hírközlés szabadságát. Valójában a nyugati, főleg német médiakonszernek érdekei sérültek, nem a sajtószabadság, de ez a tiltakozásokból nem derült ki. Amikor Orbán Viktor a magyar elnökség programjának bemutatására az Európai Parlamentbe érkezett, a terem felső karéjában az akkori bolsevik kisebbség sajátos performance-szal fogadta. Lehettek vagy negyvenen, ott álltak leragasztott szájjal, kezükben sebtében összetákolt papírlapot tartottak, magyar újságok fejléceivel. A papírlap keresztben vörös „censored” felirattal volt áthúzva a frissen életbe lépett törvény elleni tiltakozásul. A karvezető a ’68-as vörös Danny volt, Daniel Cohn-Bendit, aki hol német, hol francia színekben, de mindig a zöldeket képviselte ciklusokon át Strasbourgban. A hangos kisebbség fütyüléssel, huhogással, bekiabálásokkal zavarta a magyar miniszterelnök és a mellette hozzászólók beszédét. A magyar program már 2011-ben sem érdekelte a bal- vagy milyen oldali progresszív EP-képviselőket, csak az „európai értékek megsértése”, amit akkor épp a friss magyar médiaszabályozás testesített meg. Orbán Viktort beszéde előtt és a vitában is emiatt kritizálták, hiába kérte őket a magyar miniszterelnök, hogy a magyar belpolitikával kapcsolatos akcióikat ne keverjék össze a soros EU-elnökséggel kapcsolatos ügyekkel.
Természetesen az érdekorientált képviselők meggyőződéssel olvasták a kezükbe adott lózungokat, személyeskedő megjegyzéseket. Kongatták a vészharangot, el akarták vitatni Magyarországnak az EU-elnökséghez való jogát, hetes cikkelyért kiáltottak. A törvény angol fordításán még alig száradt meg a festék, de a LIBE bizottság rendkívüli ülésén már aggályokat fogalmazott meg a magyar médiaszabályozással kapcsolatban, Barroso bizottsági elnök pedig Budapesten tárgyalt a törvény visszavonásáról. Ezen állt vagy bukott az „Erős Európa”, a gazdasági, pénzügyi és strukturális gondokkal terhelt Európa jövője.
Orbán 2011-ben még elcsodálkozott azon, hogy a komoly, tiszteletnek örvendő európai parlamenti képviselők mennyire tájékozatlanok, mekkora tárgyi tévedésekben vannak a magyar médiatörvénnyel (mondhatnám, bármivel) kapcsolatban. „Önöket félrevezették!” – mondta. Nekem akkor a liberális Lambsdorff grófnak adott személyes válasza tetszett a legjobban. „Tisztelt Lambsdorff úr – mondta Orbán Viktor –, úgy beszélek önhöz, mint európai az európaihoz, mint egy magyar beszél a némethez. Az önök médiatörvénye egy jottányit sem demokratikusabb, mint az új magyar médiatörvény, és ha ön ezt kétségbe vonja, akkor kérem, tárgyszerű vitában tegye meg. És nem fogadom el sem a németektől, sem senkitől, hogy csak azért, mert mi diktatúrában éltünk negyven éven keresztül, most bárki megkérdőjelezze a magyar nép demokratikus elköteleződését.”
A német közszolgálati tévé esti adásában manipulációs céllal vágta össze Orbán beszédét, azaz meghamisította az elmondottakat. Az eredmény olyan lett, amin ma már nem csodálkozunk, megszoktuk az elmúlt másfél évtizedben. Akkor viszont annyira felháborodtunk rajta, hogy feljelentettük az ARD-t saját médiahatóságánál. Mert Németországban a közszolgálati tévé saját magát felügyeli, maga dönti el, hogy megsértette-e a pártatlan tájékoztatás előírásait. Az intendáns udvariasan válaszolt a panaszunkra, és elmondta, hogy a neves szerkesztő asszony hibát követett el, de annyi műsora van egy hónapban, hogy minden kicsinységre nem figyelhet. Kicsit megdorgálták, de megbocsátottak neki, mert végül is mi más, mint a jó szándék vezethette. Kérte, hogy mi is bocsássunk meg neki. Fellebbezni nem volt hova, mert a médiaszabadság szent és sérthetetlen, ezért a jogtisztelő világban nem sérti meg azt senki, az adófizetők pénzén fenntartott közszolgálati média pártatlansága vitán felül áll.
2011 óta sok víz folyt le a Dunán, a Rajnán. Akkor még csak a világgazdasági válság sújtotta Európát, ma a migráció és az önmaguknak generált szankciós válság. Az uniós döntéshozók nem látnak ki az importált háborús szemellenzőből. A béke szót már nem ismerik, és európai érdek alatt is mást értenek. Kormányok, politikusok váltják egymást, de van, ami nem változik: a Magyarországgal szembeni intők, büntetések, szankciók, hogy még időben visszafojtsák a palackba a nemzeti érdekképviselet szellemét, amit Orbán Viktor Magyarországa testesít meg. Ilyen időket élünk. Kísértet járta be Európát, a globalizmus kísértete.
A szerző történész
