– A washingtoni NATO-csúcson mondott beszédében Joe Biden amerikai elnök újabb fegyverszállítmányokat ígért Ukrajnának: öt új stratégiai légvédelmi rendszert és több száz elfogórakétát a következő egy évben. Ez azért nem tűnik nagy vállalásnak a világ legerősebb katonai szövetségétől. Várhatók további felajánlások is?
– Az Ukrajnának biztosított támogatáscsomagok folyamatosak a támogató országok részéről – az Egyesült Államok legutóbb július 2-án jelentett be egy nagyobb csomagot, 2,3 milliárd dollár értékben (2022 óta összesen 53 milliárd dollárt meghaladva). Bár a magyar sajtóban az európai szövetségesek bejelentéseinek nem szoktak érdemi figyelmet tanúsítani, az európai államok abban a fél évben is folyamatosan küldtek haditechnikai eszközöket, hadianyagokat és nem halálos eszközöket, amikor az amerikai törvényhozásban elhúzódó vita zajlott a 2024-es támogatásokról.
Több lég- és rakétavédelmi rendszer biztosítása hónapok óta kiemelt cél, mert az orosz haderő súlyos károkat okozott mind Harkiv siklóbombázásával, mind az ukrán kritikus energia-infrastruktúrára – víz- és hőerőművekre – mért rakétatámadásokkal. A csúcstalálkozó korai bejelentései között Oroszország hétfői, egyebek mellett egy kijevi gyermekkórházat ért rakétatámadása miatt kapott helyet a hír. Egyébként egészen pontosan arról van szó, hogy az Egyesült Államok, Németország és Románia ad át Patriot kilövőállásokat (a rendszer egyik kulcsfontosságú elemét), Hollandia különböző alkatrészeket, Olaszország pedig egy SAMP-T rendszert – az elhárító rakétacsomag a NASAMS, HAWK, IRIS–T és Gepard légvédelmi rendszerekhez folyamatosan fog érkezni. Csak jelzésértékkel: egy teljes Patriot üteg piaci ára minden komponensével 1,1 milliárd dollár – ez az éves magyar honvédelmi költségvetés negyede. Az egyes, több ország által felajánlott csomagok összetételét és értékét pontosan nem ismerjük, de a mennyiség nem feltétlenül jelenti azt, hogy ez nem komoly felajánlás, és nem képvisel komoly hadszíntéri képességet.
Ami a további támogatást illeti: arról már a csúcstalálkozó előtt szivárogtak hírek, hogy a tagállamok a csúcson politikai kötelezettséget fognak vállalni arra, hogy fenntartják a támogatás elmúlt két évének az ütemét, és ennek érdekében Ukrajna a következő tizenkét hónapban további, legalább 40 milliárd euró értékű katonai segélyt kap – ami az eddigi éves támogatás nagyságrendjének felel meg. A támogatás legfontosabb kategóriái a már említett lég- és rakétavédelmi rendszereken túl: vadászrepülőgépek (F–16), nagy hatótávolságú és precíziós tüzérségi rendszerek, valamint ezekhez és az ukránok 155 milliméteres eszközeihez lőszerek, drónok és drónok elleni eszközök, valamint számos olyan „szolgáltatás”, mint az ukrán pilóták, katonák, altisztek kiképzése.
– Orbán Viktor az elmúlt hónapokban többször beszélt arról, hogy a szövetség egyes tagjain is úrrá lett a háborús pszichózis, és aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy a szervezet közvetlenül, akár katonák küldésével bevonódhat a konfliktusba. Erre mekkora most az esély?
– Két erősen eltérő magyarázatot hallhatunk azzal kapcsolatban, hogy miért akarja a NATO 31 állam- és kormányfője fenntartani a kétoldalú katonai támogatást Ukrajnának, illetve fokozni a NATO szerepvállalását. Orbán Viktor háborús pszichózisról beszél, a többi tagállami vezető pedig úgy látja, hogy Ukrajna Európa biztonságát is védi Oroszország katonai fenyegetésével szemben – párhuzamot vonhatunk a magyar migrációs szerepvállalással 2015-ből –, ezért támogatni szükséges. Emiatt tér el az is, hogy miközben a béke mindenki érdekét szolgálná, abban eltérnek az álláspontok, hogy ezt bármi áron azonnal, vagy Ukrajna érdekeit is figyelembe véve kellene elősegíteni. E gondolatmenet mentén nyugodtan kijelenthetjük, hogy a NATO-nak továbbra sem célja „bevonódni” a konfliktusba, mivel 75 éve védelmi szövetség; Ukrajna önvédelmi háborúját az orosz katonai agresszióra válaszolva vívja, és ezt támogatják a NATO-tagállamok.
A csúcstalálkozó napirendjén szerepel a hadiipari együttműködés megerősítése Dél-Koreával és Japánnal, valamint Ausztráliával és Új-Zélanddal. Ez még Ukrajnáról szól, vagy inkább arról, hogy a NATO fókusza – dacára annak, hogy a nevében az észak-atlanti szókapcsolat szerepel – Ázsiára helyeződik át?
A NATO nem fogja megváltoztatni tevékenységének fókuszát, az továbbra is az észak-atlanti térség marad. Azt érdemes szem előtt tartani, hogy ez nem csak azt foglalja magában, hogy amikor Európának szüksége van rá, az Egyesült Államok majd kisegíti – a kollektív védelem minden tagállamra vonatkozik. Sőt az egyetlen alkalom, amikor a washingtoni szerződés 5. cikkelyét aktiválták, a 2001. szeptember 11-i terrortámadás volt Amerikában. Viszont ez nem jelenti azt, hogy a Csendes-óceánon, pláne a Dél-kínai-tengeren is kötelezettséget vállalnának erre az európai államok. Nem csak azért, mert egy teljesen más földrajzi térség, hanem azért is, mert a legtöbb európai szövetséges nem is lenne képes eljuttatni katonai erőit a tízezer kilométerre fekvő hadszíntérre, nemhogy fenntartani és használni ott.
Az ázsiai partnerekkel kialakított kapcsolat nem új keletű – már 2009-ben volt a NATO-nak „globális partnerek” programja. Ennek keretében az észak-atlanti térségen kívül fekvő országokkal alakítanak ki pragmatikus együttműködést olyan gyakorlati kérdésekben, amik közös érdekeken alapulnak. 2024-ben ezek a közös érdekek két nagy ügyben azonosíthatók: egyrészt ezek az országok is fejlett, a NATO-haderőkkel sok tekintetben kompatibilis haditechnikával, fejlett haditechnikai eszközökkel rendelkeznek, és amikor az európai államok katonai fenyegetést érzékelnek Oroszország részéről és „gyorsan” meg kívánják erősíteni nemzeti haderőiket, ezek az országok plusz hadiipari ellátást, termelési kapacitást tudnak biztosítani. Norvégia, Finnország, Észtország, Lengyelország és Románia is komoly fegyverrendszereket szerzett be például Dél-Koreától az elmúlt tíz évben. Lengyelország e tekintetben kiemelkedő: K–9 Thunder tüzérségi eszközöket, K2 harckocsikat, FA–50 könnyű harci repülőgépeket, K239 Chunmoo nagy hatótávolságú rakéta-sorozatvetőket vásároltak a lengyel haderő megerősítése érdekében.
A másik „közös érdek” Ukrajna támogatása, mert a csendes-óceáni államok is úgy értékelik, hogy fontos megakadályozni Oroszország törekvését, hogy háborúval hódítson meg területeket – ők ugyanis Tajvan, a Dél-kínai-tenger és a Japán-tenger esetében félnek hasonló katonai lépésektől Kína részéről. Ukrajnát ezek az országok is támogatják, mert demonstrálni akarják, hogy a katonai agresszió rossz és költséges választás.
– A mainstream sajtó szerint az egyik fő cél most a NATO „Trump-biztossá” tétele, de miért is fontos ez, és mit akarnak csinálni? A tagállamoknak Trumptól függetlenül is be kéne fizetniük a szerződésben vállalt hozzájárulásukat, azt pedig nem lehet kivédeni, hogy Trump kiléptesse az USA-t a szerződésből. Ráadásul, amikor a NATO-t az a vád éri, hogy az Egyesült Államok „erőszakszervezete”, akkor erre eddig is az volt a válasz, hogy „nem, ez egy Washingtontól teljesen független védelmi szövetség”.
– A Donald Trumppal kapcsolatos ügyeket érdemes szétválasztani, mert különböző dolgokról van szó. A legegyszerűbb: az Egyesült Államok Trump esetleges visszatérése esetén sem fog kilépni a NATO-ból – a transzatlanti védelem a globális amerikai szövetségi rendszer egyik pillére (a másik a csendes-óceáni), előnyös Washingtonnak is. Gyakorlatban pedig nem elnöki hatáskör, hogy ebben a kérdésben döntsön: az amerikai törvényhozás 2/3-os támogatása kellene a NATO-ból való kilépéshez, és a NATO-ban maradás kétpárti támogatást élvez, még a republikánus képviselők többsége is NATO-párti.
Ami a teherviselést és az európai államok teljesítményét illeti: a kritika jogos volt, hogy ideje enne komolyan venni az európai védelmi képességek megerősítését, és 2014, az Ukrajnával szembeni első orosz agresszió óta ez már halad is. A washingtoni csúcs alkalmat ad arra, hogy a tíz évvel ezelőtti newporti csúcstalálkozón tett vállalással kapcsolatban, miszerint a GDP 2 százaléka irányában növelik védelmi költségvetéseiket a NATO-tagállamok, most mérleget lehet vonni. Ebben a folyamatban fontos lökést adtak Donald Trump kemény kritikái is az elnöki ciklusa alatt, és ez a „sokkterápia” jót tett az európai gondolkodásnak. Azt látjuk, hogy míg 2014-ben csupán három (!) tagállam teljesítette ezt a NATO-elvárást (ami egyébként nem jogi kötelezettség, hanem politikai vállalás), 2024-ben viszont már 23 költ a 2 százalék felett a 32-ből. Pozitív a trend, és a jelek szerint 2025-ben is folytatódni fog, sőt a britek, baltiak, lengyelek már azt is felvetették, hogy 2,5 százaléknak kellene lenni az elvárt szintnek. Emellett a modernizációs 20 százalékos célt 30 tagállam teljesíti a 2014-es nyolchoz képest – azaz általánossá vált a modernizáció. Ezzel Donald Trump is elégedett lehet, ha megválasztják.
A „Trump-biztossá tétel” arra vonatkozik, hogy az Egyesült Államok globális stratégiája átalakulóban van, és egyre inkább Kína hosszú távú gazdasági-politikai kihívására, esetleges katonai törekvéseire kíván figyelni. Ennek kiszámítható eleme az Obama-kormányzat által már 2012-ben meghirdetett „Ázsia-felé fordulás”, ami azóta is következetes, mert mind a Trump, mind a Biden-kormányzat stratégiaképe Kínát azonosította első számú kihívóként. A trumpi kritikák már a 2017–2020-as elnöki ciklusban is azt hangoztatták, hogy Európa gondoskodjon saját biztonságáról, majd a 2024-es üzenetek azt lebegtették, hogy Amerika nem védi meg európai szövetségeseit – miközben a Trumphoz köthető elemzői körök már arra vonatkozó víziókat készítenek, hogy milyen formában tudja magát minél nagyobb mértékben kivonni az Egyesült Államok az európai biztonság fenntartásából, hogy Kínára koncentrálhasson. Ez nem kilépést jelentene a NATO-ból, de a gyakorlati szerepvállalást nagy mértékben csökkentheti: kivonhatják az amerikai erők jelentős részét Európából, csökkenhetik az amerikai részvételt a szövetséges hadgyakorlatokban, Trump akadályozhatja a szövetség civil és katonai intézményeinek a működését is azzal, ha nem nevez ki amerikai tisztviselőket, parancsnokokat a NATO-ba stb. De mielőtt ennek bárki örülne: ez Európa katonai biztonságát, a védelem és elrettentés eszközeit gyengítené, és ha hirtelen történne meg, egy éven belül búcsút mondhatunk annak a viszonylagos stabilitásnak és békének, amit Közép-Európa is élvezhetett az elmúlt 25 évben. Ahhoz, hogy ezekből a ma még csak esetlegesnek tűnő lépésekből ne szülessen mély válság, az európai államoknak modernizálniuk kell nemzeti haderőiket és fokozniuk kell az együttműködést, megszilárdítva a kollektív védelem európai pillérét.
– Összességében milyen döntésekre, esetleg nagy fordulatokra, bejelentésekre számíthatunk az idei NATO-csúcs végén?
– Ideális esetben nagy fordulatok a csúcstalálkozókon már nem szoktak születni, mert a megelőző hónapokban külügyminiszteri szinten a politikai, védelmi miniszteri szinten a katonai kérdésekben már egyeztettek a tagállamok. Jelen pillanatban az egyeztetés tárgya például a csütörtökön elfogadásra kerülő zárónyilatkozat pontos szövegezése, mert egyes megfogalmazásoknak is komoly politikai üzenetük van.
A legfontosabb téma Ukrajna támogatása lesz, és ennek keretében a várakozás az, hogy bejelentik: Wiesbadenben egy új NATO-parancsnokságot hoznak létre, onnan koordinálják a jövőben a tagállamok katonai támogatását Ukrajna irányában a NATO Security Assistance and Training for Ukraine (NSATU) programban. A parancsnokság fennhatósága alá fognak kerülni az ukrán haderő számára nyújtott különböző kiképzési tevékenységek, illetve azok a „képességkoalíciók”, amelyek egyes kritikus fegyverrendszerek átadását, működtetését és ellátását biztosították eddig is két- vagy többoldalú keretekben. Ilyenek már működnek az F–16-os repülőgépek, a légvédelmi eszközök, a tüzérségi eszközök és különböző hadfelszerelések és hadianyagok kapcsán is, és a közös parancsokság alá hozataluktól a hatékonyabb koordinációt (is) várják a felek.
Ukrajna ugyanakkor ezúttal sem kap meghívást a csatlakozásra a szövetséghez. Ez nem is történt meg, az aláírt nyilatkozat csupán a szövetség hosszútávú elköteleződését rögzítette. Az előzetes értékelések is arról szóltak, hogy a realitásokat tükrözve szimbolikusan változhat a NATO kommunikációja az ország NATO-tagságának lehetőségéről, amennyiben már nem „nyitott ajtóról”, hanem egy a tagság irányába mutató „hídszerepről” fognak beszélni, és tulajdonképpen ezt is rögzíti a zárónyilatkozat.
A tagállamok el fognak fogadni egy a közös védelmi ipari termelési kapacitás összehangolt bővítését szolgáló kötelezettségvállalást (NATO Industrial Capacity Expansion pledge) is, ami kiemelten foglalkozik a légvédelmi és tüzérségi rendszerek gyártásával és amellett azok elhárító rakétáival és lőszereivel, mivel ezek mennyisége Európában is véges.
A déli kihívások – a humán biztonság, terrorizmus, migráció, tengeri biztonság, kalózkodás, szervezett bűnözés, törékeny államok stb. – is szerepet fognak kapni a csúcstalálkozó zárónyilatkozatában, bár kevésbé látványos módon és a biztonsági környezet realitásainak megfelelően azúttal kisebb hangsúllyal.
