Magyarország demográfiai hanyatlásának elsődleges oka, hogy a szükségesnél negyvenezerrel kevesebb gyerek születik. Ha évente nem 85 ezer, hanem 127 ezer gyerek születne, akkor a népesség nem csökkenne és a társadalom nem öregedne. A születések számát két tényező határozza meg: a termékenység és a szülőképes korú (15-49 éves) nők száma. Sajnos az utóbbi érték évente mintegy 25 ezer fővel csökken, részben a társadalom, részben a Ratkó-unokák öregedése miatt. Hazánknak ebben az ellenszélben kell népesedési fordulatot elérnie, ami csak a termékenység radikális mértékű emelésével biztosítható.
A termékenységi arányszám emelésének és így a családpolitikának is két különböző formája lehetséges: minden nő eggyel vagy néhány nő sokkal több gyereket vállal. Az előbbinek, amit tekinthetünk klasszikusnak, a célja az, hogy mindenki vállaljon 2-3 gyereket, míg az utóbbinak, amit nevezzünk unortodoxnak, az a célja, hogy a nők kisebbsége vállaljon 4-8 gyereket. Vizsgáljuk meg ezeket a lehetőségeket.
A magyar családpolitika hatására az elmúlt évtizedben jelentősen megnőtt a háromgyerekes családok aránya, ami jelentős szerepet játszott a termékenységi ráta emelkedésében. Az utóbbi években azonban megtört ez a tendencia, amit a Covid-19 járvány is negatívan befolyásolt nemcsak hazánkban, hanem Európa-szerte.
A járvány felerősítette a népesedési válság strukturális okait, jelesül a gyermektelen és az egygyermekes nők arányának a növekedését, az előbbi 20 százalék alatt, míg az utóbbi bőven 20 százalék felett van. Az átlagszámítás szabályaiból következik, hogy a három és négygyerekesek hasonló arányára van szükség a kettes termékenységhez. Ez azonban számtani lehetetlenség, figyelembe véve a kétgyerekesek magas arányát. Ilyen feltételek között a kettes termékenység csak úgy érhető el, ha a nők egy része nagyon sok gyereket vállal. Például egy hatgyerekes nő két gyermektelen vagy négy egygyermekes nőt tud statisztikai értelemben kompenzálni.
Világos, hogy a sokgyerekes családok nagy száma nélkül nem oldható meg a demográfiai válság. Ugyanakkor a modern élet kihívásai és a kétkeresős családmodell elrettentik a szülőket a sok gyerek vállalásától; jelenleg csak a nők egy százalékának van öt vagy annál több gyereke. Ez az ellentmondás csak úgy oldható fel, ha az állam bevezet egy olyan új családtámogatási rendszert, amely kimondottan a sok gyereket vállaló szülőket segíti.
Természetesen egy ilyen családtámogatási rendszer sokféleképpen elképzelhető és nevezhető: főállású szülőségnek, hivatásos anyaságnak stb. Az egyszerűség kedvéért ezt a koncepciót nevezzünk főállású szülőségnek. (A főállású anya kifejezést informálisan a GYET-tel kapcsolatban használják, ahol a támogatás összege 28500 Ft/hó.)
A „főállású szülőség” kifejezés általános értelemben olyan élethelyzetet vagy szerepet ír le, amikor a szülő (általában az anya) elsődleges feladata gyermekeinek a gondozása és nevelése. Ez a kifejezés ennek a feladatnak a rendszerességét és nehézségét, azaz „állás” jellegét hangsúlyozza, továbbá azt, hogy ellenszolgáltatás (fizetés) nélkül történik. Ez persze nem teljesen igaz, hiszen a fejlett országok többségében rengeteg olyan juttatás van, amelyet a szülők a gyerekek után kapnak. Ebben az értelemben a klasszikus családtámogatás részállásként is értelmezhető. Ezért javasoljuk, hogy a nagyon sok gyereket nevelő szülő munkáját fizetett főállásként ismerjük el. Ez a családtámogatások rendszerének logikus kiterjesztése lenne a nagyon nagy családokra.
Legyen a (fizetett) főállású szülőség egy új típusú közalkalmazotti állás, amelynek keretében az állam a házaspár egyik tagjának, főszabály szerint az anyának, egy közalkalmazotti munkabért fizet. Ez a munkabér egyrészt kompenzálná a gyereknevelés magas költségeit, másrészt időt és státuszt biztosítana a legalább négy saját gyerek felneveléséhez. Tehát a nőnek nem munka mellett kellene ilyen sok gyereket felnevelni, hanem az lenne a munkája, hogy ilyen sok gyereket felnevel. Egy négygyerekes anya a legkisebb gyerek 8 éves koráig kapna egy közalkalmazotti fizetést. Azok az anyák, akik legalább hat gyereket felnevelnek, egész életükben fizetést kapnának, amelynek összegét az eltartott gyerekek száma is befolyásolná.
Tekintettel arra, hogy a magyar termékenységi arányszám átlaga a klasszikus családpolitikai intézkedésekkel együtt körülbelül 1,5 gyerek/nő, ezért a nők 17 százalékának kellene 5 gyereket vállalni, hogy kijöjjön a 2,1-es termékenységi átlag. Magyarországon a szülőképes korú nők száma durván kétmillió, ennek a 17 százaléka 340 ezer fő. Költségvetési szempontból ez nyilvánvalóan óriási terhet jelentene. (Megjegyzem a nagyszámú bevándorló integrálása sem lenne sokkal olcsóbb.) Szerencsére a teljes rendszert lassan, mondjuk 20 év alatt kellene felépíteni, hogy elkerüljük a megszületendő évjáratok közötti nagy létszámkülönbséget. Ebben az esetben évente „csak” 17 ezer új főállású szülői állást kellene létesíteni. Ez a szám akkor is csökkenthető, ha a klasszikus családpolitikai eszközökkel sikerül magasabb termékenységet elérni, vagy ha a főállású szülők átlagosan ötnél több gyereket vállalnak. Például ha az átlagos termékenységi ráta 1,6, míg a főállású anyáké 6 gyerek/nő, akkor már elég a termékeny korú nők 11 százaléka, azaz összesen 220 ezer főállású szülő, ez a létszám úgy is elérhető, ha 20 éven keresztül évente 11 ezer új főállású szülőt alkalmaz az állam, mint munkaadó.
Gyakran hangsúlyozzák, hogy a gyermekvállalás a legszemélyesebb közügy. Az előbbi miatt a gyerekvállalással kapcsolatos döntést csak a szülők hozhatják meg, tehát az állam ebben a kérdésben semmilyen nyomást nem gyakorolhat a szülőkre. Az utóbbi miatt az államnak joga és alkotmányos kötelessége a demográfiai végveszélyt elhárítani, azaz biztosítani azokat az ösztönző feltételeket, amelyek mellett családok egy része nagyon sok gyereket vállalna.
A Demográfiai Szakosztály elnöke, Benda József által végzett felmérés szerint a 35-45 éves nők korcsoportjában a nők 25 százaléka szívesen vállalna háromnál több gyereket, ha ennek meglennének az anyagi feltételei. Eszerint lenne elég jelentkező, esetleg a költségvetésben biztosított státuszhoz képest túl sok is. Ebben az esetben a munkaadó (az állam vagy az önkormányzat) előre megadott szempontok – például a nevelőszülői álláshoz hasonló kritériumok – alapján választja ki a jelentkezőket.
A tradicionális felfogás szerint a nők elsődleges feladata a gyermekvállalás és a családról való gondoskodás, míg a modern elvárás szerint a nőknek ugyanúgy kell dolgozniuk és pénzt keresniük, mint a férfiaknak. Ezek az általános elvárások éppen egyetemességük miatt hibásak. A tradicionális társadalmakban is vannak olyan nők, akik a családon kívül keresik a kiteljesedést és a boldogságot, ahogyan a modern körülmények között is vannak olyan nők, akik a családon belül találják meg az önmegvalósítást. A mai körülmények között ezt a főállású anyaság biztosítaná. Tehát ez az intézmény nem csökkentené, hanem növelné a nők választási szabadságát.
Korunkban a munka fogalma változik. Egyre több olyan, többnyire gondoskodó tevékenység van, amelyet napjainkban már fizetett állásként ismernek el. Ebbe a folyamatba illeszkedne a főállású szülőség is, amely a nagyon sok gyerek vállalását fizetett állásként ismerné el. A közeljövőben várhatóan jelentős mennyiségű szellemi és ipari munka szűnik meg, ezért a főállású szülőség nagyszerű alternatívát jelenthetne, elsősorban a nők számára.
A főállású szülőség egy olyan radikális és unortodox családpolitikai intézkedésnek tekinthető, amely hatékonyan, ugyanakkor a nyugati standardokkal (szabadság, önkéntesség, esélyegyenlőség) összhangban biztosíthatja a demográfiai fordulatot Magyarországon és általában az alacsony termékenységű országokban.
A publicisztika a Magyar Közgazdasági Társaság Demográfiai Szakosztálya által szervezett kerekasztal-beszélgetéseken elhangzottak alapján készült.
A szerző filozófus, a MKT Demográfiai Szakosztálya elnökségének tagja
