Most volt a volhíniai mészárlás 81. évfordulója. Igaz, nem kerek évforduló, de talán most fordult elő először, hogy a hivatalos Lengyelország nem emlékezett meg az 1943-as véres vasárnapról. A második világháború kitöréséig a történelmi Lengyelországhoz tartozó Volhíniában és száz faluban a megszálló náci németeket kiszolgáló Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) a lengyel lakosság körében hetekig tartó szörnyű mészárlásba kezdett július 11-én. Az áldozatok számát még ma sem lehet pontosan tudni, de egyes becslések szerint a 200 ezret is meghaladhatja.
A drámai eseményeknek csak kevés túlélője volt, akik aztán borzalmas emlékeiket papírra vetették. Még a legerősebb idegzetű embereknek is kemény próbatételt jelent az emberi szadizmus részleteinek megismerése.
Az évfordulóról Lengyelországban minden évben megemlékeztek. Tavaly, a most Ukrajnához tartozó Lutskban, a 80. évforduló alkalmából szentmisét tartottak az áldozatok emlékére. Ezen megjelent Volodimir Zelenszkij ukrán és Andrzej Duda lengyel elnök is.
A kegyeleti szertartásról a lengyel delegáció dúlva-fúlva távozott. Zelenszkij ugyanis, a többszöri lengyel kérés ellenére sem egyezett bele az áldozatokat exhumálásába és földi maradványaik méltó eltemetésébe.
Ennek oka, hogy a 2014-es Majdan téri események után, amikor az amerikaiak kiszabadították a nácizmus szellemét a palackból, az ukrán társadalom visszatért a második világháborús időkhöz. Ezzel kapcsolatban el szokták mondani, hogy az ukrajnai parlamenti választásokon a szélsőséges pártok nem tudtak komolyabb sikert felmutatni, ezzel igyekezve cáfolni a náci ideológia „visszatérését”. Nem is kellett a szélsőségeseknek nagyobb parlamenti befolyást szerezniük, hiszen az ukrán történelmi emlékezetben az UPA és a náci német megszállók tettei pozitív színben tűnnek fel. Ukrajnában nagyjából nemzeti konszenzus van abban, hogy a második világháborúban a németek oldalán harcoló ukránok a hazájuk függetlenségéért küzdöttek. Vagyis mai kontextusba helyezve a dolgokat a „jó oldalon” álltak. A mostani Ukrajna oroszellenességével próbálja visszamenőleg igazolni a szörnyű mészárlást, nemzeti hősöknek kikiáltva az elkövetőket.
Ha a volhíniai exhumálásra sor kerülne, akkor nem csak a tömegsírokat nyitnák ki, hanem Ukrajna 20. századi Pandóra szelencéjét is. Láttuk Ottawában, hogy ez mihez vezethetne.
Jaroszlav Hunkát a kanadai parlamentben úgy mutatták be, mint a második világháború ukrán–kanadai háborús veteránját (ez a minősítés így értelmezhetetlen), aki Ukrajna függetlenségéért harcolt az oroszok ellen. Csak azt felejtették mindehhez hozzátenni, hogy férfi a Waffen SS-ben szolgált, amely háborús bűnöket követett el. A volhíniai exhumálás esetén nagyon sok ilyen „csontváz” esne ki Ukrajna második világháborús „szekrényéből”.
Ami több mint baj lenne Zelenszkijnek, de az egész ukrán társadalomnak is, mivel a jelenlegi rendszer identitása éppen a második világháborús múltban gyökeredzik. Csak egy példa: az UPA-felkelők egyenruháján a második világháború alatt az a háromágú szigony „díszelgett”, ami ma az ukrán címer és amelyet Zelenszkij oly büszkén visel szokásos zöld pólóján a szíve fölött.
Lengyelország az idei évforduló kapcsán nem bolygatta a volhíniai mészárlás ügyét. Varsóban ugyanis mára már a józan észt felülírta az oroszellenesség és Moszkva legyőzésének elkötelezettsége. „Teljesíteni fogjuk a szövetségeseinkkel kötött megállapodás rendelkezéseit. Ha ez a háború rosszul végződik, az nemcsak Ukrajnának, hanem Lengyelországnak, Európának és az egész nyugati világnak is katasztrófa lenne” – mondta Donald Tusk.
Az egész helyzetre jellemző, hogy a lengyel kormányfő éppen a volhíniai mészárlás idei évfordulójának előestéjén mondta ezt, amikor az ukrán államfővel közösen aláírták a két ország kölcsönös segítségnyújtásról szóló új megállapodást. A két fél megegyezett, hogy lengyel földön létrehoznak egy ukrán légiót, a külföldön élő ukránokból. „Lengyelország készen áll nukleáris fegyverek befogadására, ha a NATO úgy dönt, hogy ilyen fegyverzetet telepít Oroszországgal szemben” – ezek ugyancsak a lengyel elnök szavai.
Vagyis Varsó mindent egy lapra tett fel. Így érthető, hogy miért nem erőlteti tovább a volhíniai áldozatok exhumálását. A lengyel vezetés mindent a szőnyeg alá söpör, ami bármilyen módon zavart leltene a lengyel-ukrán kapcsolatokban, még a volhíniai mészárlás ügyét is, pedig ez évtizedek óta a lengyel társadalom egyik legfontosabb megoldásra váró problémája.
Az oroszellenesség mindent visz.
A szerző főmunkatárs
