Nevezetes nap július 13-a a magyar történelemben. Joggal mondhatjuk szerencsétlennek is, mert 1849-ben ezen a napon vonult be Budára az „osztrák” sereg, Pestre meg az orosz. Azért írom idézőjelbe az osztrákot, mert harcoltak abban a seregben szép számmal olaszok, horvátok és csehek is, de az egész ármádiának a magyar szemben – régiesen – nímet jellege volt. Az orosz seregben még több nép fia lehetett, összességében úgy hívtuk őket: muszkák. Bevonult hát a német sokadszorra meg az orosz először. Volt még magyar sereg – annak tisztikarában is sokféle náció –, de esélye a túlerővel szemben már nem volt. Világos következett, meg Arad, s egy pillanatra felrémlett az is, hogy Magyarország sem lesz már a térképen. Nagy szerencse, hogy az oroszok hazamentek, Bécsnek pedig túl nagy falat volt a magyarság, megakadt a torkán. Így aztán tizennyolc év után „kiegyenlítettük” a viszonyokat, s egyenrangúra emeltetvén, létrehoztuk az Osztrák–Magyar Monarchiát.
Nekünk meg a horvátok voltak túl erősek, kiegyeztünk hát velük is, s így a magyar országgyűlés épületén – akkoriban a Sándor utcában volt –, ott lengett a piros-fehér-zöld trikolór alatt a Horvát-Szlavónországot képviselő szlávos-kockás zászló is. Magyarország határa a Dráva volt, s megtartottuk még Fiumét. A híres-nevezetes Abbázia akkor nem Horvátországhoz tartozott, hanem Ausztriához, miként az egész mai Szlovénia is. De akkoriban úgy tűnt, mindennek nincs jelentősége, az Osztrák–Magyar Monarchia egy állam volt, tucatnyi nemzettel.
Azt a nevezetes július 13-át a kortársak közül sokan úgy látták, mint a rémálmaik megvalósulását, a magyarság végóráit a hatalmas szláv tengerben, amelynek már van egy olyan birodalma is, amely a Kárpát-medencére pályázik. S hogy ebben a „nímet” is partner, sőt súgó, felbujtó, élükön a bécsi császárral: ez mégis csak sok volt már. Nehéz volt megemészteni. Sok időnek el kellett telnie, hogy Bécs árulását elfeledjék, s elfogadják, hogy a bécsi császár, Ferenc József nem ellenség, hanem – a kiegyezés után –, záloga a magyar fejlődésnek, erősödésnek, jósorsnak. Magyar király is. Merthogy az orosz terjeszkedésnek s az általa táplált pánszláv mohóságnak csak a német segítséggel állhatunk ellent. Óriási fordulatra lett volna szükség a nép lelkében, hogy feledje és feladja negyvennyolcat. Valójában nem is sikerült ez nagyon, akkor sem, ha az egyre idősödő „császár és király” portréi kikerültek a falusi szobák falára. Talán meg is bocsátottak neki sokan. Sokáig élt a király, de sokáig éltek a negyvennyolcas nemzedékből is. Kossuth Lajos például 1894-ig, Görgei Artúr 1916-ig. De főleg az eszme élt, hogy a legjobb nekünk magunkban, nem kell nekünk idegen uralkodó, aki még Budapestre költözni sem hajlandó, pedig a világ legszebb palotáját építettük neki.
Eb ura fakó, Ugocsa non coronat! – kiáltozták főleg választások idején, amikor folyt a bor, a sör meg a pálinka, s ki gondolt akkor a muszkával? Volt, aki gondolt, s meg is van az oka, miért nem engedték Magyarországon a választójog fejlődését, miért maradt a nyílt szavazás, a nagy vagyoni cenzus. Nehogy a rebellis magyarok olyan szabadok legyenek a másnaposság mellé, hogy függetlenségpárti többséget szavaznak a választásokon. Hiszen az orosz hadak többször is bejárták a Balkán-félszigetet, Szerbia már hatalmas Jugoszláviáról álmodott, Prágába a Romanovok készültek, Varsóban már ott is voltak, Masaryk meg kiadta a jelszót, hogy a szlovákok csehek. S akkor Románia megszületéséről s egészen vad területi igényeiről még nem is szóltunk. Furcsa fintora ez a történelemnek, hiszen általában és minden felett ragaszkodunk a szabadsághoz – például szívesen láttuk volna a választójog kiterjesztését a Monarchia alatt –, s mégis, a történelem meghatározott pillanatában értelmesnek érezhetjük azokat ez erőket, amelyek ezt lehetetlenné tették. Épp így volt a függetlenséggel is: általában és minden felett ragaszkodunk hozzá, de bizonyos szituációban érdemes mérlegelni, visszafogni magunkat. Nehogy aztán a legelviselhetetlenebb időpontban és módon jöjjön létre a vágyott állapot, mint történt ez 1918-ban.
Mély kérdéseket vet fel ez az ellentmondás. És az ellentmondások egymással is vitáznak. Ezekkel a kérdésekkel szembe kell néznie a mai európai közvéleménynek is. Nehéz dolog, mert a primitív indulatok, politikai érdekek, kifinomult manipulációk könnyen tévútra vihetnek. Magam is megriadok az első kérdéstől, amely a szabadságot érinti, vagyis inkább a szabadság korlátozását egy magasabb cél, az emberi civilizáció jelenlegi formájának fenntartása érdekében. És már csúszok is félre, hiszen mostani európai civilizációnk leglényegesebb eleme mégiscsak a szabadságnak az a foka, amely a huszadik században a mostani Európai Unió keleti határáig kialakult. Erre tehát nem lehet menni, mert a szabadságot elvenni senkitől sem lehet. Viszont akkor az igazi kérdés az, hogy az a szabadság vajon érvényesül-e még? És szolgálja-e ezt a civilizációt? Az indulatok, érdekek és a manipuláció nem kényszerített-e ki olyan láthatatlan korlátokat, amelyek illúzióvá teszik a szabadság valódi érvényesülését? Nem elsősorban a választásokra gondolok – bár a tizenhat éves korhatár?! –, hanem a mindennapok egzisztenciális béklyóira. A kvótákra, azaz a diszkriminációra, a „politikailag korrekt” gondolat és közlési tartományra, a mindenféle lobbik világára; a senki által fel nem hatalmazottak „érdekérvényesítésére”; a cenzúrára és az öncenzúrára, a zsarolásra. S mindennek betuszkolására az emberek gondolkodásába, állásfoglalásába. Addig, míg egyszer csak fel nem ocsúdnak és kimondják: én nem ezt akartam. Épp az ellenkezőjét akartam. Mi történt? Nagyon régi történet ez, Barabás és Jézus története. Ki hallott róla? Üresek a templomok, eltűntek a bibliák, Istennel és a természettel pökhendien pörlekedni – milyen szánalmas is ez – ma a divat.
A régi Magyarországon is volt egy pont, amikor a választójog túl szűkre szabása nemhogy biztosította az ország stabilitását, hanem már veszélyeztette azt. Valahol a huszadik század legelején eljött ez a pont. Onnan valójában már csak erőszakkal, manipulációval lehetett fenntartani a rendszert, de ott volt a szláv fenyegetés. És Szerbia meg is kockáztatta a háborút, persze maga mögött tudva a hatalmas Orosz Birodalmat. A háborúba nem a magunk akaratából bocsátkoztunk. A másik ellentmondás is ide vezet vissza. A nagy keleti birodalommal szemben magunk kiszolgáltatottak vagyunk. Azok voltunk 1849-ban is, 1956-ban is. Viszont soha akkora bajba nem kerültünk még, mint amikor a „nímettel” együtt mentünk háborúba. Tizenkilencben román zászló, negyvenötben szovjet lengett Budapest felett.
Nem szükséges ecsetelni, mi lett ennek a következménye. Szörnyű ellentmondás: helyünk a Nyugat szövetségében van, de ez a „Nyugat” időnként nagyon terhessé válhat. Ártalmasan terhes volt 1914-ben Bécs nyomása, 1920-ban a versailles-i döntés és 1941-ben Berlin akarata is. Nem csak terhes, csaknem végzetes. Nagy reményekkel tekintettünk a huszonegyedik század elején Brüsszelre, az Európai Unióra. Mint az önálló és egyenrangú nemzetek erős szövetségére, amely nem diktál, hanem egyeztet. Nem elszívja a levegőt, hanem lehetőségeket biztosít a felzárkózásra. S most riadtan nézzük, mi történik arrafelé. Várjuk a pillanatot, amikor valamelyik erre fel nem hatalmazott srófos agyú „államnő vagy államférfi” ultimátumot küld Moszkvának, Pekingnek vagy Kis-Lagonda szigeteknek. Vajon Berlinben álmodoznak-e még a csurgó nyállal a nagy keleti „élettérről”, a Krímről, Európa keresztes hadjáratáról? Párizsban a „cordon sanitaire”-ről? Bukarestben Besszarábiáról, Bukovináról, Varsóban Lembergről? Nekünk minderről csak rémálmaink vannak. Przemyśl, Don-kanyar, Trianon és teljhatalmú helytartók. Nem megyünk hát semmiképpen. Különben nagyon könnyen megtörténhet megint, hogy a német meg az orosz a mi szabadságunk és függetlenségünk kárára itt a Dunánál találkozik. Utálatos egy randevú lenne!
A szerző történész
