Mielőtt a szabadságharc utolsó győztes ütközetének körülményeit felelevenítenénk, érdemes kitérni arra, hogy milyen helyzetben is volt Magyarország 1849 július elején, a küzdelem előtt. Másfél hónap alatt hatalmasat fordult a világ, mert amíg májusban a nagy tavaszi győzelmek nyomán még ünnepi hangulat uralkodott az országban, a június közepén megindult orosz beavatkozás válságos helyzetet teremtett.
– A Wysocki-féle Északi hadsereg, ami a IX. hadtestre és a lengyel légióra épül, próbálja lassítani az orosz benyomulást, de nem nagy sikerrel, hiszen többszörös túlerőben vannak az oroszok, még a túlerő mértékét sem tudják pontosan felmérni. Közben a főhadszíntéren, a Vág mentén és Komáromnál Görgei igyekszik megszerezni a hadászati kezdeményezést a császári fősereggel szemben. Június 16-a és 21-e között próbálkozik is egy ellentámadási kísérlettel a Vágnál, amikor ugyan nem futnak meg a magyar csapatok, de a tavaszi győzelmi sorozatnak ezzel vége van. Június végén pedig az új császári fővezér, Julius Haynau szerzi meg a kezdeményezést azzal, hogy főerőit a Duna jobbpartjára csoportosítja át, és elfoglalja a Rába vonalát, kiszorítja a magyar csapatokat Győrből, majd július 1-én már Komárom alatt jelenik meg – idézi fel a katonai helyzetet Hermann Róbert.
A magyar seregeknek Komáromnál már másnap vissza kellett vernie a déli sánctábor elleni osztrák támadást, majd 11-én megpróbáltak áttörni a császári vonalakon, mert a kormány elrendelte a magyar csapatok szegedi összevonását.
Dembiński ismét közbeszól
Az orosz betörés nyomán június 26-án Pesten haditanácsot tartottak, s bár az orosz erők nagyságát még nem ismerték pontosan, de sejtették fölényüket, ezért úgy döntöttek, hogy miután a két ellenséges erővel nem tudnak egyszerre leszámolni, így amíg az oroszok nem érik el a főhadszínteret, addig kell legyőzni a főellenséget, az osztrákokat.
– Görgei ezért javasolja itt, hogy a főerők maradjanak Komáromnál, és ameddig lehet, csapást csapásra mérjenek az osztrákokra. Sőt, még az is felmerül, hogy az északi hadsereget is csoportosítsák át Komáromhoz, ezáltal erőegyensúlyt, vagy kisebb mértékű létszámfölényt kialakítva a főhadszíntéren. Ezt az elképzelést kissé elkényelmeskedi a hadügyi adminisztráció, és nem csupán ebből nem lesz semmi, de még a Vág menti csapatok visszavonása is lassabban halad a kelleténél. A fordulatot a győri visszavonulás okozza, ami miatt 29-én tartanak egy újabb haditanácsot Pesten, amelyen Görgei nincs jelen. Sajnálatos módon Henryk Dembiński, aki a fősereggel vívott kápolnai csata után az északi hadseregnél is megbukik, éppen néhány nappal korábban ér a fővárosba. Mivel saját nagyságát mindig jobban tudta képviselni, mint csapatait irányítani a csatatéren, így ismét számítanak a tanácsaira, és az ő javaslatára elfogadják, hogy Szegednél vonják össze a főerőket, ahol egy nagy döntő csatát vívhatnak. Ez katonailag teljesen észszerűtlen, hiszen egy pontra vonzza az összes ellenséges erőt. Egyetlen előnye van a helyszínnek, hogy Szegedről a Bánságon keresztül könnyebb elhagyni semleges irányba az országot, mint Komáromból.
Perczel vakmerősége veszélybe sodorja a Délvidéket
– Amikor a császáriak a tavaszi hadjárat nyomán kiürítik a fővárost, akkor Jellačić tábornok hadtestét leküldik a Délvidékre, mert a szerbek pozíciói is kedvezőtlenné váltak. Az a cél, hogy a horvát bán megmentse a szerb felkelést, szabadítsa fel az ostromlott Aradot, erősítse a temesvári erődöt. Május végén első tevékenysége, hogy megpróbálja teljes egészében elvágni Péterváradot, ám június 4-én Újvidéktől kénytelen visszavonulni. Három nappal később már Perczel Mórral szemben védekezik sikerrel, mert a magyar seregek belemasíroznak Jellačić a lovasságának a csapdájába, és súlyos veszteségeket szenvednek, ami azért is kellemetlen, mert oda nem tudnak friss erőket küldeni, sőt éppen az lenne a cél, hogy minél nagyobb erőket csoportosítsanak át a főhadszíntérre. Szerencsére a bán ismét bebizonyítja, hogy bár kiváló szervező, de hadvezéri képességeket szűkmarkúan mértek számára. Június 25-én ugyan Óbecsénél még megveri a Perczelt váltó Tóth Ágoston ezredes csapatait, viszont utána nem használja ki a kedvező helyzetét, hanem kényelmesen ül a babérjain, és a Ferenc-csatorna vonalában védelemre rendezkedik be, sőt egyfolytában küldi az erősítést kérő leveleket Haynaunak és a szóba jöhető császári tábornokoknak.
– A félelmei nem alaptalanok, mert a kezdeményezés feladásának köszönhetően július elejére valóban összeáll egy olyan magyar sereg, amely már ellentámadást indíthat. Tóth Ágoston helyett a branyiszkói hős, Guyon Richárd veszi át a IV. hadtest parancsnokságát, az egész déli hadseregét pedig Vetter Antal. Közben a Görgei seregétől elvágott Kmety György is megérkezik hadosztályával a Dunántúlon keresztül, és a Ferenc-csatorna irányába vonul. Jellačić érzékeli a helyzetet, és ezért gondol arra, hogy július 14-én egy éjszakai rajtaütéssel megpróbálja a hozzá közelálló, a többiekkel még nem egyesült erőket felszámolni. A terve szerint a IV. hadtest északi pontját támadta volna meg, és dél felé haladva felsodorná a magyar állásokat.
A rajtaütéseknek azonban mindig nagy kockázata, hogy ha a kivitelezés közben lelepleződik, akkor visszájára sülhet el a támadás. A magyar honvédek éberségének eredményeként pedig éppen ez következett be.
Jellačić Waterlooja
– Guyon másnapra tervezi a támadást, már megírja a támadási tervet, ami elég jó elképzelés, mert tényleg arra épül, amitől Jellačić tart, és Kmetyvel közösen harapófogóba fognák a bán csapatait, amelyek talán még súlyosabb vereséget szenvedhetnének, mint Kishegyesnél. Jellačić valóban az utolsó pillanatban indítja a támadást, mert Kmety csapatai még túl messze menetelnek a beavatkozáshoz, egy napra még szükségük van, hogy odaérjenek.
A történész emlékeztet, hogy az 1800-as években még alapvetően más viszonyok voltak, mint napjainkban, a háttérzajok nem törték meg a csendet, a legkisebb neszt is könnyebben meg lehetett hallani.
– Az egyik magyar előőrsnél, a FrummerAntal őrnagy katonái felfigyelnek olyan hangokra, mintha patadobogást, kerék nyikorgást hallanának. Bizonytalanok, ezért a parancsnokuk azt javasolja, hogy az ágyúval durrantsanak egyet oda, s ha csak vaddisznó vagy más állat okozza a neszt, akkor elillan, ha pedig egyéb oka van, akkor lelepleződik. Jellačić felvonuló oszlopának a közepét sikerül telibe trafálni, és hamarosan már nem egy ágyúval, hanem többel is elkezdik őket lőni.
Ennek ellenére Jellačić folytatja az eltervezett támadást, csak már a meglepetés ereje elszáll, és mivel rend van a magyar csapatoknál, az egész vonalon oldalról tűzbe fogják a horvátokat, sőt megindul a gyalogsági és lovassági támadás. Lényegében egy-kétórás harc után egyértelművé válik, hogy Jellačićnak vissza kell vonulnia. A Ferenc-csatornáig egészen rendezetten zajlik a művelet, ott azonban kitör a zűrzavar. A feljegyzések, visszaemlékezések alapján azt mondhatjuk, hogy Jellačić számára egy mini Waterloo következik be. Teljesen felbomlik a rend a népfelkelő alakulatoknál, a határőröknél, igazából a lovasság sem tudja rendesen tartani magát, így a császáriak a szabadságharc egészét tekintve az egyik legsúlyosabb vereséget szenvedik el. Ráadásul az a csúfság esett meg velük, hogy a megtámadott magyar sereg lényegében fele akkora létszámú, mint a támadóé.
A vereséget követően Jellačić feladja az állásait, és örül, hogy további kudarcok nélkül visszavonulhat a jól védhető titeli fennsíkra.
– A kishegyesi győzelem jelentősége nem csupán propagandisztikus, amely nem mellékes, hiszen a megelőző egy hónapban nem sok babér terem a magyar erőknek, lelkesíti a katonákat és az ekkor még elérhető közvéleményt, ám ennél sokkal lényegesebbnek számít, hogy a délvidéki hadszíntéren stabilizálódik a helyzet, és ez az egyetlen hadszíntér, amiről azt lehetett mondani, hogy a magyarok uralják. Jellačić lényegében a szőlősi (világosi) fegyverletétel napjáig nem mer a titeli fennsíkról elmozdulni, ami egy mocsarakkal védett magaslat, ahová csak bizonyos, jól védhető pontokon keresztül lehet feljutni. A IV. hadtest tesz is kísérletet a bevételére, de érvényesülnek a terepviszonyok, nem járnak további sikerrel, majd elvonulnak a fősereghez.
