Akiről most írok, az az ember megszokhatta már az ellene szóló karaktergyilkossági kísérleteket. Talán sejti is már néhány olvasónk, kiről van szó. Eltalálták. Vidnyánszky Attiláról, a neves rendezőről, a Nemzeti Színház igazgatójáról. Aki mióta társulatával a Kárpátaljáról betette a lábát csonka Magyarországba, a fenekedések tűzkeresztjében él. Nem bocsátják meg neki, hogy új hangot, új színt hozott a magyar színjátszásba, meghívott számos világhírű rendezőt hozzánk, valamint olyan új gondolatokat, játékmódokat ismertetett meg velünk, amelyek felpezsdítették a magyar színházi életet. Mindez tagadhatatlan, csak éppen azt nem érti az ember, hogy ugyan miért is baj ez? Ki tiltja meg, hogy mások is hasonlóan cselekedjenek? Senki. Ellenségei már régóta kísérleteznek lejáratásával, mostanság éppen a színházban történt sajnálatos balesettel kapcsolatban próbálkoznak. E kísérletekről a minap Vidnyánszky úgy nyilatkozott, hogy „El szeretnék pusztítani az intézményt. Ugyanazok az erők, amelyek 1965-ben fölrobbantották [a régi Nemzeti Színház épületét – A szerk.] . Ugyanazoknak az erőknek van jogfolytonosságuk, gondolatfolytonosságuk, és ezek az erők tizenegy éve nagyítóval néznek bennünket, és keresnek fogást rajtunk.” Igazat szólt az igazgató úr. Mi pedig, a nézők, akik szeretjük a színházat, hangsúlyozom, nem csak a Nemzetit, döbbenten nézzük-hallgatjuk, hogy aki nem az álliberális nótát fújja, s a kultúra világában keresi a kenyerét, nehéz sorsra jut. Ilyen sors jutott Vidnyánszkynak és Dörner Györgynek is, aki az Új Színházat vezeti. Ez utóbbi igazgatót még a létező legaljasabb módon is, például egyik vezető színészét zaklatással vádolva, próbálták támadni.
No, de vissza a Nemzetihez! A kilövési kísérlet régebben kezdődött. Nem volt akkor még semmiféle sajnálatos baleset, csak sok-sok modernizációs kísérlet, számos világhíresség meghívása, társulatépítés, és megannyi ötlet jellemezte a Nemzeti mindennapjait. S jöttek a sikerek és az elismerések. Aztán jött más is. 2013-ban történt, hogy azt olvashattuk egyik napilapunk tudósításában, miszerint külföldi támadás érte a Nemzeti Színház frissen kinevezett igazgatóját, Vidnyánszky Attilát. A művészt ugyanis meghívták a Strasbourgi Nemzeti Színházba, ám meghívását az intézmény vezetője visszavonta. Vidnyánszkynak két darabja is kapott korábban meghívást a francia városba, ám mert a meghívó teátrum szerint Vidnyánszkyt vállalhatatlan politikai döntéssel nevezték ki a magyar Nemzeti Színház élére, hát nem kérnek belőle. A színdarabok mehetnek, de az igazgató-rendező maradjon otthon. Vidnyánszky így nem ment el, és úgy emlékszem, a színdarabok sem utaztak Franciaországba, az igazságosság és a demokrácia hazájába. Eltelt egy kis idő, és kiderült, hogy a Nemzeti igazgatója ellen nem kívülről, hanem belülről érkezett a támadás. Hazánk álliberálisai „tájékoztatták” ugyanis a strasbourgi igazgatót.
Nos, ez a kis történet is bizonyítja, bizonyos erők kiválóan fel vannak készülve karaktergyilkosságra. Nem az itt a cél, hogy megmutassuk a magyar színházi kultúra gazdagságát, hanem az, kit lehet ellehetetleníteni, kilökni a ringből műbalhék kreálásával. Se szeri, se száma azoknak a méltatlanul bántó eseteknek, melyeket ebben a világot mozgató fékevesztett demokráciában átélhetünk. Sajnos mi is, itthon. S hogy fel lehet-e készülni arra, hogy kivédjük a karaktergyilkosságokat? Jó kérdés, csak éppen én sem tudom a választ. Gondoljunk csak a pedofilbotrányokra, melyek „segítségével” még köztársasági elnökünk és igazságügyi miniszterünk is hihetetlenül nehéz és méltatlan helyzetbe került! Azt viszont érzékelem – s már régóta –, hogy a nemzeti értelmiségünk túlságosan jól nevelt ahhoz, hogy felvegye a harcot az álliberális maszlaggal, mert abban a pillanatban a fentebb emlegetett jelzőket aggatják rá, úgy is, mint náci, fasiszta, „háromperakárhányas” és így tovább.
Hogy pontosan mi is lehet az ellenszere ennek a szégyenletes viselkedésnek, magyarán a szándékos karaktergyilkosságoknak, azt nem tudnám megmondani. Sajnos. Viszont a számtalan sárdobálást elviselni képes Csurka Istvánra sokszor gondolok, mint példaképre, a tűrés bajnokára. Egyik nyilvánosság előtt folyó beszélgetésünk után – melyben egyébként az ő ellene megkísérelt karaktergyilkosságokról is szó esett, kaptam tőle egy verset, azaz egy versidézetet, Ágh István költőtől valót. Íme: „Bár én akkor azt sem vettem észre,/kinek, mitől lettem ellensége,/folyt az elképesztő gonosz játék,/nem sejtettem, mekkora csapás ér,/nevemet, mint nyilvános szitokszót,/meghurcolták szorgos végrehajtók,/csöndben, mintha semmi sem történne,/lopódzott a nem várt balszerencse,/az létezett, akiről ők mondták,/hogyha kellett, megszüntették egymást,/ember embernek lett Trianonja,/egészen a szívig darabolva./Amíg fölöttünk az idő elmúlt,/valamiképp mindünk belecsonkult.”
Ezerszer is hajrá és semmi belecsonkulás, kedves Vidnyánszky Attila, Dörner György, s mindenki, akit méltatlanul vádolnak!
A szerző újságíró
