Próbálok az aktualitásokhoz igazodni ezekben a kiselőadásokban – aztán az irodalmi műveket forgatva (verset, novellát, esszét, naplót, regényt vagy drámát) rá kell jönnöm, hogy minden és egyszerre aktuális, ami irodalommá vált. Márai Sándor az Egy polgár vallomásai című önéletrajzi esszéregényének a közepe táján, mikor az írói és újságírói pálya vonzásairól beszélt, a Feladat jelentőségét emelte ki: érezte, hogy az egész világ együtt, egyszerre s állandóan „aktuális” és „szenzációs”. Belépni egy idegen szobába, ahol még soha nem járt, legalább olyan hátborzongató, mint eljutni egy bűncselekmény helyszínére. Az írás egylényegű azzal az idővel, amelyben él, az alkati kényszer annak a titokzatos anyagnak a megismerésére sürgeti, mely egyik embert a másikhoz fűzi, és összefüggéseket teremt a jelenségek között.
Évszámokkal már kevésbé vagyok terhelhető, így az irodalmi dátumlistát böngésztem, s ott találtam, hogy Nagy Lászlónak is évfordulója van: július 17-én kilencvenkilenc évvel ezelőtt született. Nagy László is azok közé a költők közé tartozik, akinek bármelyik verseskönyvét nyitom föl, bárhol és bármikor, rögtön fölfedezek valamilyen „aktualitást” – attól függetlenül, hogy a költemény mikor, milyen (ki tudja, milyen?!) apropóból készült. Nem a véletlenre bízom rá magam, hanem a költészet törvényére: a „működő” vers azonnal kapcsolatba lép a nyitott olvasóval, mert éppen ez a kapcsolat számít, hogy új élete legyen a versnek.
Próbát teszek: az összes versek első kötete a Vállamon bárányos éggel című versnél nyílik ki (az 1965-ös Himnusz minden időben gyűjteményes kötet anyagából, és ez az egy évvel korábbi kis kötet címadó darabja is). Nem éppen biztató a kezdés: „Nyár csak ezért süt, hogy majd egyszer / leszüreteljen vész vagy fegyver. // Ki így, ki úgy, földön vagy égen, / mindent megtud rettenetében.” S olvasom tovább: „[…] harckocsi ront harmonikára, // tündérszemek, énekes nyelvek / megfagynak, földben megerjednek, // s rázkódhat a siratók háta” – mindettől nem borul gyászba a Mindenség, sokat gondol talán magáról az ember? „Mi vagyok én, ha e planéta / csak egy bevérzett margaréta!” Ha csak csillagsorsokban felvillanó tükör („égi, földi virágzás tükre”), vajon miről szól a „nemvalósuló” remény?
Nem innen kapok választ, hanem a következő lapról, a Kék hegyek hidege című versből. Egészen „tárgyilagos” (így használta Örkény a jelzőt 1978-as Nagy László-nekrológjában) a látomás-festés: „Kék hegyek hidege ez az alkony, / odvak, völgyek homállyal tömöttek, / lelkem hallja, ahogy a kövekkel / vasalt paták s kerekek pörölnek.” Suhog a „zöld ruhájú kozmikus menyasszony” – mint a szintén 1965-ös A Zöld Angyal című versben: „Nem züllenek el a fák, a füvek, a gyomok, / nem züllenek el a mohák, a nyirok zöld erei, / zúdulva jött a Zöld Angyal a házra, ahol születtem”. S itt már „süt a mindenség”, hogy a „csillagok, vérdíjak, tünemények” között állva, „hullt világokkal felcicomázva”, a versbéli beszélő rádöbbenjen: „a megváltóm: csak az ének”.
Nem szükségszerűen a kész vers, a dal megváltó erejéről lehet szó, hanem a folyamatról, ahogyan létrejön a műalkotás, és ahogy mű-ködik. Rímel erre a következő vers, a Szárnyak zenéje, ott olvassuk, hogy: „Idegeimben / zeneszó jár”, áthat mindent, a dal megkerülhetetlen elrendeltetés, metafizikai törvény, életkésztetés, mert mégiscsak marad a remény, hogy minden gyilkos időben és körülmény között „megőrzi magát az élet”. E törvény egyik fontos alapja, hogy: „nem a lemondás érik, / lerogyni nem szabad élve” – az embertől elvehetnek bármit, nem szegény, ha megmarad az álma. „Szakad az ember veséje, / de az űrt álma belengi, / muszáj dicsőnek lenni, / nincs kegyelem. / Ez itt a szárnyak zenéje, / ne feledd.”
Örkény számára Nagy László mindig a bőséget és a nyarat jelentette – rendszeresen együtt nyaraltak Szigligeten. A nekrológjában felidézte, hogy Nagy László minden sétájáról valamilyen szenzációval tért vissza. Nem újsághírekkel és pletykákkal, mert „ő mindig a világmindenségből jött haza, s beszámolt az ott látottakról, fákról, madarakról, gyomokról, gyíkokról, virágokról – az öröktől fogva való és örökkévaló természetről”. Föltette magának a kérdést: ha a száz évvel korábbi Czuczor–Fogarasi-szótár állománya meghaladta a 110 ezer szócikket, mekkora lehet Nagy Lászlóék szótára, ide értve a magyar költészetet megújító nemzedéket, s mivel a költő minden szava kép is, „van-e egyáltalán határa, számokban is kifejezhető gazdagsága látomásaiknak?” Új honfoglalásról írt Örkény, ami alatt azt értette, hogy a „tárgyilagos” hagyományúnak nevezett líra – ekkor volt divat az objektív vagy tárgyias költészet poétikai kategória alkalmazása (de mint Pilinszky is példa volt erre, inkább megszemélyesülő tárgyiasságról kellett volna beszélni, mert minden élettelennek tűnő dolog átveszi az élő szervezet és érző lélek tulajdonságait) –, a költők hadjáratában „meghódította és megszállta az álmok birodalmát”.
Néha nemcsak megdöbbent, de szinte meg is rémít Nagy László látomásainak expresszív ereje, pokoljáró tapasztalatainak versbeli transzpozíciója. Görömbei András 1995-ben a Tiszatáj számára írt esszéjében Nagy László álomnaplójának rétegeit fejtette föl, leszögezve, hogy álomnaplónak indult, mégis a versek születésének hátterére következtethetünk belőle. Személyiségének egyik fontos vonása volt a reneszánszra emlékeztető természetáhítat, melynek nyomai a naplóban is jelen vannak, ezek a természeti, táji és tárgyi elemek azonban „világbeli otthonosságának tanúságtevői is”, illetve „létszeretete szólal meg abban a módban, ahogy a világ jelenségeit szemléli”. (A napló mindemellett rámutat arra is, hogy kizárólag a „hogyan” nem lehet az irodalmiság kritériuma, ugyanígy nem lehet a tartalom sem – mert mindig átváltozásról van szó a rá jellemző személeti tágasságban. Ha úgy tetszik: verssé változásról.)
Örkény is azt emelte ki, hogy a Nagy László-féle álom a személyes tapasztalat erejével szövetkezik. A gyermekkor tapasztalata ugyanúgy, mint a friss emlék a kertből. Költői világa így lesz a valóság és látomás ötvözete. Az íróbarát példáit idézve, a szigligeti cirok „vér-pepitává” változik, a mozdony „szivárványszoknyássá”, „jajgató” lesz a vadbükköny, „jégcsap-agyarú” a felleg. A valósággá váló álom az „új honfoglalás” csodaművelő terepe, ahol – miként az „egy varázslat emlékére” született A versmondó című versben – „álma a vérnek / betölti a lázzá vált levegőt”.
„Csak jókedvem fagyott el, nem a hit” – idéztem már korábban a Virágok, veszélyek című versből; és tegyük hozzá ugyaninnen: „Ha élek, hát legszebben éljek”. Zárásként az 1952–54 közt született műveket közreadó A nap jegyese kötetben megjelent Kovács című versének mindhárom szakát érdemes idéznünk – a profetikus-allegorikus jelleg, s így a benne rejlő aktualitás miatt is: „Homloka érchegy, haja deres erdő. / Orcája kardéllel megírt kép. / Csontját újmódi barbárok megtörték, / de nem a szívét, a szíve ép. // Erős volt hitben, igaz marad mindig, / szolgál a világért emberül. / Forgatja, szívja, égeti a nappal, / arca, ha álmodik, földerül. // Fecsegők cifra sallangját elfujja. / Pártot áll, szózata: vas-zene. / S tüzel, mert tudja, nagy baj lesz, ha újra / befagy az ábrándok tengere.”
A szerző irodalomtörténész
