Kitörési pontok a demográfiai válságból – Válaszúton

Hetek óta követem a Magyar Hírlap cikksorozatát, melyben a Magyar Közgazdasági Társaság Demográfiai Szakosztályának rendezvényein elhangzott beszélgetésekre hivatkozva a demográfiai válságból való kilábalás esélyeit latolgatják a szakértők. Ehhez szeretnék saját történetemmel csatlakozni, amely már – egy másik formában – megjelent a „Válaszúton” című novellás kötetemben.

A kötet címadó írásában – saját életemből vett példákkal – két életforma megélését mesélem el. Az első rész felnőttkorom első 25 évéről számol be, amelyet felsőfokú filmszakmai végzettséggel egy oktatófilmstúdió vezetőjeként munkaviszonyban töltöttem. Nagyon szerettem a szakmámat, a sok vidéki forgatás azonban igen rendszertelen életvitellel járt.

Mérnök-tanár férjem megbecsült vezető, oktatástechnológus volt, aki rengeteget járt vidéki egyetemekre, külföldre, nemzetközi konferenciákra. Mindketten elhivatottan dolgoztunk, munkánkat elismerték.

Mindez akkor vált problémává, amikor megszületett első kislányunk. Fél évet töltöttem otthon vele, de amikor újra munkába álltam, úgy éreztem, valami nincs rendben az életemmel. Imádtam kedves, vidám gyermekemet, de mellette olykor alig tudtam kézben tartani a folyamatban lévő filmek munkálatait. Gyakori útjaink miatt egyre nehezebbé vált megoldani például hogy időben menjünk érte az óvodába. Úgy éreztem, sehol sem tudok elfogadhatóan eleget tenni a kötelezettségeimnek. Még nem tudtam megfogalmazni, hogy az állandó időhiány, az örökös rohanás okozta folyamatos feszültség indította el egyre gyakrabban jelentkező vérnyomás-problémáimat. Többször éreztem, hogy a munkahely is, a család is egész embert kíván, és állandóan két műszakban nem lehet tisztességesen teljesíteni.

Állandósult az érzés, hogy kiheverhetetlenül fáradt vagyok, és sírni tudtam volna, annyira vágytam rá, hogy maradjon idő néha ölbe venni a kislányomat, és ráérősen, gondtalanul üldögélni vele télen a jó meleg szobában. Bámulni az ablakon át a hóembert, amit együtt építettünk, és huszadszor is elénekelni vele türelmesen és boldogan, hogy „Kiskarácsony, nagykarácsony, kisült-e már a kalácsom?” Azonban erre igen ritkán került sor.

1988 végén férjem édesanyja állandó segítségre szoruló beteg lett, ekkor megbeszéltük, hogy otthonápolás keretében vállalom a gondozását.

Talán mindenki el tudja képzelni, mit jelentett a havi hatezer forintos ápolási díj az akkori 33 ezres átlagjövedelemhez képest. Szüleimnek is egyre több gondozásra volt szükségük, egy ápolási díj mellett valójában mindhármukat életük végéig folyamatosan támogattam, segítettem. A 16 év alatt megtapasztaltam, hogy nehézségeivel együtt, ez az életforma nyugalmat, harmóniát teremthet az egész család életében, az idős nemzedék megőrizheti emberi méltóságát a gyengülés, az elesettség éveiben. S ez nem helyettesíthető semmilyen más családszervező erővel. Hálás voltam a sorsnak, hogy amikor édesapám már betegen, 85. évében kétségbeesetten kérdezte: „kislányom, mi lesz, ha leesek a lábamról”, akkor elmondhattam neki, hogy ugyanaz lesz, mint amikor én voltam magatehetetlen kisbaba, és a szüleim mindent megtettek értem. Akkor ők segítettek, most a férjem és én, így van rendjén a világ.

Összegezve, úgy gondoltam, hogy oktatófilmstúdiót vezetni bárki tud, ha megszerzi a szükséges szakmai felkészültséget, de a szüleinkért és a család összes tagjának nyugalmáért, jó közérzetéért, egyben tartásáért csak én állhattam ki. Úgy éreztem, ismerem, elfogadom és tisztelem a természet rendjét.

Annak ellenére így gondoltam, hogy amikor betegem halálával 2003-ban megszűnt az ápolási díjam, a nyugdíjkor eléréséig nem kaptam sehol állást, mert hol túlképzett voltam, hol túlkoros, nem járt sem munkanélküli segély, sem egészségügyi ellátás, szóval, az állam totálisan cserbenhagyott. Szerencsére a férjem nem. Mindezekkel együtt azt mondom, ha újrakezdhetném, ugyanígy tennék.

A Válaszúton második részében, a kétféle életforma összehasonlításának következtetéseit szeretném megosztani mindazokkal, akiknek nincs lehetőségük ilyen tapasztalatok szerzésére.

Ebben az új életformában jöttem rá, hogy amíg dolgoztam, teljes agykapacitásom programozva volt a feladatok által, nappal a munkahelyi, este az otthoni tennivalók feszítő tempójával. Esténként – ha egyáltalán maradt még energiám – olvastam valamennyit, de legtöbbször fáradtan bezuhantam az ágyba. Annak ellenére történt így, hogy elismerten nagy teherbírású és szívesen dolgozó alkat vagyok.

Minél hosszabb ideje éltem ebben az életrendben és feladatkörben, annál nyilvánvalóbb lett számomra, hogy a nők munkába állításával, már nagyon régen megkezdődött a normális társadalmak felszámolása. Ezzel gyakorlatilag ellehetetlenítették a gyerekek értelmes és gondos nevelését, valamint a társadalom legkisebb sejtjének, a családnak a fennmaradását. A családok szétesését ugyanis legtöbbször az agyonhajszolt szülők további feszültséget tűrni már képtelen állapota idézi elő. Azzal pedig, hogy a kétkeresős családokban átlagosan napi 7 – hét! – perc jut a gyerekekkel való foglalkozásra, legtöbbet a nagyközösség, a társadalom veszít.

Tovább rontja a helyzetet, hogy a globalisták világszerte növekvő hatalma és hálózata évtizedek óta relativizálja az emberhez méltó létezés alapvető erkölcsi értékeit.

A hagyományos értékrend – amelyben a férfi képviselte az erőt, biztonságot, egész életével erkölcsi példát mutatott, ellátta a családi élet külső bástyáinak védelmét, a nő pedig biztosította a kis közösség belső rendjét és tisztaságát, a türelmet, a szeretetet, az elfogadást és a gondoskodást – és vele a női minőség kiszorult a világból, az életünkből.

Egyre inkább kizártnak tartottam azt is, hogy női agy szüleménye volna az egyenjogúságnak a jelenlegi formája, amely kizárólag a legtermészetesebb női tevékenységeket, a gyermekek világra hozását, fölnevelését és a családok gondozását minősíti olyan munkává, amelyért nem illeti meg jövedelem – megélhetési lehetőség – a nőket.

Hosszú listát lehetne készíteni a családgondozás körébe tartozó feladatokról, melyeket a dolgozó anyák néha kénytelenek alkalmazottakra bízni (bébiszitter, takarítónő, kertész, ápolónő stb.) és valamennyi alkalmazott megkapja a munkájáért a tisztességes fizetést! Egyedül az anyáknak nem adatik meg a családjuk érdekében szimultán végzett ezerféle „szakma” gyakorlásáért, a munkájuk után saját jogon járó megélhetés!

Már három vagy négy generáció nőtt föl úgy, hogy az említett női minőség hiányzik az életükből ugyanúgy, ahogy az egész világból. Ezek a nemzedékek a születésük utáni öt-hat év nagy részét az édesanyjuktól, nagymamájuktól távol, valamilyen közösségben, bölcsődében vagy óvodában töltötték, mert az anyukák – szükségből, társadalmi elvárásból vagy önmegvalósítási szándékból – visszamentek dolgozni. Pedig igazán természetesen a család kis közösségében lehetséges elérni, hogy saját tapasztalatok szerzésén keresztül váljanak vérré a kisgyermekben az alapvető erkölcsi normák és az emberséges magatartás.

A szülők kötelessége ezzel az alappal felvértezni gyermeküket, mert a legkiválóbb pedagógusok is csak ebben az esetben tudják a család kis közössége után az iskolákban tovább építeni, befejezni a kisgyerek szocializációját, és alkalmassá tenni őt a legnagyobb közösségben, a társadalomban való boldogulásra.

Valószínűleg azért lehetett néhány évtized alatt az emberiség jelentős hányadát megrontani, megmérgezni a woke ideológiákkal, mert közel egy évszázada a kétkeresős családokban a szülők állandósult időhiánya miatt túl sok gyerek nő fel neveletlenül. Úgy érik el a felnőttkort, hogy se értékrendjük, se igényszintjük, se kötelességtudatuk, se hajlandóságuk mások iránti tiszteletre nincs, könnyű megnyerni őket a kényelmesnek látszó és minden téren szélsőséges értelemben vett önmegvalósításra, gátlástalanságra nevelő nihilista irányzatoknak.

Brunszvik Teréz nagyon szépen és pontosan fogalmazta meg a célt és az eredményt: „Nevelés teszi az embert, és az ember a hazát!”

Őszinte tisztelettel figyelem az Orbán-kormány négy cikluson átívelő erőfeszítéseit a családok helyzetének javításáért. Mindezek mellett szükségesnek tartom a főállású anyaság választhatóvá (félreértés ne essék, nem kötelezővé!), megélhetést és nyugdíjat adó munkaviszonnyá, biztonságos létformává tételét.

Tévedés azt hinni, hogy a dolgozó édesanyák egyre nagyobb jövedelme megoldja a gyermekekre fordítható idő hiányát!Meg kellene érteni, hogy napi nyolc óra munka és kb. két óra utazás után második, harmadik műszakban, kimerülten nem lehet eleget tenni a szülői kötelességeknek. Főleg annak a nyugodt körülmények között való elmélyült figyelemnek a megteremtésére, amelyet érzékelve a kisgyermekek isszák az édesanyák-édesapák szavait, magatartását, szellemi és érzelmi közlendőjét.

Úgy gondolom, egyetlen mód van megfelelő értékrendű, intelligens és becsületes nemzedékek felnevelésére: vissza kell adni a gyermekek világra hozásának, felnevelésének, a család egyben tartásának és az idős szülők gondozásának rangját, megbecsülni és tisztességes jövedelemmel honorálni az ennek érdekében végzett temérdek munkát!

A szerző nyugalmazott stúdióvezető, író

Elolvasom a cikket