Sziget felé haladunk. Vagy inkább szigetcsoport felé? Előbb Szinérváralja, ahol a románokkal szemben az a front húzódott, amit a Székely Hadosztály védett, amelynek emlékműve csodák csodájára ott áll a temetőben, az országút mellett. Azután Nagybánya, ahol nemcsak festőiskola vala Hollósyval meg a többiekkel, hanem az egyik legkiválóbb, elfeledett erdélyi magyar író, barátom, Pusztai János lakhelye is. Azután már ezer méter fölött: a Gutini-hágó – és valósággal beomlunk Máramarosba. Ahol még sohasem jártam, akárcsak a csonka haza polgárainak elsöprő többsége. (Elmondhatatlan kár.) És már itt van a sziget a szigetben: Máramarossziget, ez a nagy múltú, különleges város, amely, úgy lehet, három zsinagógájával – Ady szavával – három „zsidósabb”, mint Nagyvárad, egyénibb arculatú, mint Arad és rendhagyóbb kincsekkel előrukkoló, mint akár Nagybánya vagy Zilah, hogy csak a relatíve közelebbieket említsük.
Hogy immáron másodszorra rendezhetett itt az idén az RMDSZ Máramarosi Magyar Napokat: nyilván sok ember érdeme, de a mindössze három éve itt szolgáló Kovács Péter tiszteletes úr oroszlánrésze vitán felüli. Ő is az olyan – nekünk, pápistáknak külön bámulatra méltó – református egyházi férfiúk közé tartozik, mint Dél-Erdélyben Gudor Botond, Kalotaszegen Papp Hunor, Megyasszai Attila és Pázmány Péter a Fekete-Körös völgyében vagy akár egész Erdélyben és Partiumban Tőkés László: vélük és általuk lehet megtanulni, kit és mit és hogyan is őriz a valóságban a Fennvaló és mit is jelent a szó teljes és lehető legmélyebb értelmében ez a magyar szó: szolgálat.
A szigeti parókián óriási sürgés-forgás, még késő este is: a másnapi nyitóünepség egyik csúcspontjának, az itt született és szintúgy újrafelfedezett nagy színésznőnek, Petőfi menyasszonyának, Prielle Kornéliának emlékszobája – valójában inkább: egyféle kis emlékháza – nyílik meg parókia szomszédságában, rengeteg eredeti dokumentummal, ruhákkal, színlapokkal, emléktárgyakkal, különféle rekvizítumokkal – a 19. század máramarosszigeti és kolozsvári, közép-európai és kelet-magyarországi valósága van éppen ideköltözőben, érthető hát az izgalom és a lázas készülődés. A sok segítséget adó budapesti Patrióták Egyesületet ugyanolyan szeretet fogadja, mint minden elszakított területen minden, a trianoni határon túlról érkező teremtményt – ami itt szívszorítóan egyedi többletet nyújt, az éppen a szigeti sziget-lét (mintegy nyolc százaléknyi a magyarság Máramarosszigeten, a megyében ez az arány már a 19. század végén is mindösszesen 12 százalék volt) megindító erőkifejtése és lépten-nyomon megtapasztalható igyekezete az élet, a nagybetűs Magyar Lét meg- és átélésére. Úgy, ahogyan a legtöbb magyarnak igazából fogalma sem nagyon lehet róla…
Kiállítás Máramarossziget épített örökségéről, közösségi kvíz-játék, futó- és teniszverseny, gyermekműsor, megemlékezés a főtéri Hollósy-szobornál – szülőházával szemközt –, a máramarosi sóvasút és a hosszúmezei erdei vasút históriáját feldolgozó kötet bemutatója, egy igen felkészült fiatalember, Szabó Zsolt igen izgalmas előadása a mára szintúgy elfeledett Várady Gáborról, „a máramarosi medvéről”, a vidék egyik legeredetibb, kiváló figurájáról, aki egyszerre volt honvédtiszt és szabadcsapat-parancsnok, királyi testőr és jegyző, újságíró és országgyűlési képviselő, kalandor és hivatalnok, tudós férfiú és jótékonykodó kisdedóvó és nőegyesület-alapító… Este előadás a női varázserőről (!) és operettbemutató a kolozsvári színház művészeinek felléptével, utána retro pub és magyar buli. Istentisztelet, szentmise, közéleti beszélgetés és fórum, zárásként Nagy Feró-Beatrice-koncert. Mit lehet ehhez hozzátenni, kérdezhetnénk elmélázva.
Az úgynevezett szórvány-létről időről-időre komoly tudós elemzések, tanulmányok, különböző beszámolók és helyzetjelentések látnak napvilágot, sok-sok komoly és megfontolandó és súlyos és felelősségteljes gondolatot görgetve elénk. Pedig a megoldás igen egyszerű: úgy lehet, csak többet kéne járni errefelé. Hiszen miközben jó három évtized múltán is (a Romániához csatolt országrészek esetében, például) az érdeklődő és értelmes, nagyjából tisztán látó és tisztességesen gondolkodó-érző magyarországi népesség is csak a Nagyvárad-Királyhágó-Kolozsvár-Székelyföld vonalat járja (mindez – esetleg – némi Kalotaszeggel, netán aprócska Torockóval vagy a legvégső végeken egy kis Gyimessel megspékelve), makacs és a maga módján jócskán korlátolt kitartással – mintha az Érmellék, a Fekete-Körös völgye, Arad-Hegyalja, a Szilágyság, a Mezőség, netán a Küküllő-vidék, Nagyenyed – vagy éppen Máramaros (esetleg Beszterce-Naszód vagy Déva-Hunyad vidéke) nem is létezne… Hogy szórványban élni, szórvánnyá válni, a szórvány-veszély árnyékában lavírozni a hétköznapokban mi mindent is jelent – ehelyett az alaszkai eszkimók vagy a dél-afrikai zuluk életsorsát könnyebben és nagyobb empátiával, jelentékenyebb aktivitással és fokozottabb érdeklődéssel próbálják szemlélni-vizsgálni, mint nemzettestvéreink Szigetét és a többi hasonló szigeteket. A mi sajátos magyar Gulag-szigetcsoportunk darabjait. Ahol – olvasmányainkból tudhatnánk –:rejtelmes – és kincses szigetek is vannak. Máramarosban, például. Magyar napokkal és még annyi minden mással. És még milyen, de milyen sokfelé…
A szerző író
