Bár a táborban a fiatalok képzésére is nagy hangsúlyt fektettek, a legfőbb cél az volt, hogy a kárpátaljai diákok maguk mögött tudhassák a háborús helyzet borzalmait, és legalább néhány napig biztonságban, nyugalomban érezhessék magukat, és kikapcsolódhassanak a festői környezetben. S mindannyian tudjuk, a gyermekeknek volt mit hátrahagyniuk, hiszen a folyamatosan érkező behívók, a naponta ismétlődő légiriadók, az egymást érő áramszünetek alaposan megpróbálják a sok esetben apák nélkül élő, olykor nélkülöző családokat. S ebben a szörnyű hangulatban élnek, tanulnak, nevelkednek a gyermekek immáron csaknem két és fél éve.
Amikor a fiatalok és kísérőik hétfőn reggel leszálltak a buszokról, már lehetett érezni, hogy noha a kedves vendégek fáradtak az éjszakai utazástól, de a tábor elérheti célját. A gyermekek már az első nap fokozatosan feloldódtak, az esti nyitó mulatságon pedig már tudtak önfeledten szórakozni, annak ellenére is, hogy a csapatokból mindenki csak néhány embert ismert. A következő napokban a játékos tanuláson és az önfeledt szórakozáson volt a hangsúly, a többség szinte azonnal – egyeseknek ez persze lassabban sikerült – úgy tudott kikapcsolódni, hogy valóban maga mögött tudta hagyni a borzalmakat. Barátságok köttettek, esetenként szerelmek szövődtek, amelyek az esti bulikban és táncházakban csak erősödtek. A gyermekek mind jobban feltalálták magukat, egyre lelkesebben jelentkeztek a különböző feladatokra, és az egyénekből, kisebb csoportokból összeálló csapat gyorsan közösséggé erősödött. Minden úgy történt, mint ahogy az egy fiatalok részvételével megtartott táborban szokott.
Az önfeledt szórakozás az utolsó Székelyvarságon töltött estéig zavartalanul folytatódott, szombaton reggel azonban már érezni lehetett a feszültséget a táborban. Örök igazság, hogy minden tábort nehéz otthagyni, ez különösen igaz akkor, ha a fiataloknak a gyönyörű, nyugalmat árasztó székelyvarsági tábort kellett hátrahagyniuk, hogy visszatérjenek a háborút viselő Ukrajnába. S ez lelkileg még akkor is embert próbáló helyzet, ha tudjuk, hogy Ukrajnán belül Kárpátalja még mindig a béke szigete. A vendéglátók igyekeztek mindent megtenni, hogy a gyermekek hazaindulása minél könnyebben menjen és a legkevésbé fájjon. Biztosították a kárpátaljai fiatalokat és kísérőiket, hogy minden magyar összetartozik a Kárpát-medencében, és hogy a hazatérők és az ottani magyar közösség számíthat az anyaországra és Székelyföldre is. A szervezők és a vendéglátók reményüket fejezték ki, hogy a háború minél hamarabb befejeződik Ukrajnában, és a kárpátaljai magyarok újra nyugalomban élhetnek szülőföldjükön, és akkor talán majd ők tudnak tábort szervezni székelyföldi vagy anyaországi gyermekeknek.
A beszélgetések, a biztató szavak, az ölelések mind-mind sokat segítettek, de az utolsó néhány órában így is nagyon sok gyermek került az események hatása alá, érthető módon különösen a nagyobb fiúk voltak elmerülve a gondolataikban. S amikor a buszokra szálltak a kárpátaljai táborozók, az elválás szomorú érzése elementáris erővel tört elő gyermekből, kísérőből és szervezőből. Nagyon sokan a könnyeikkel küszködve búcsúzkodtak, voltak olyan kifejezetten jókedvű, bohém fiatalok, akiket alig lehetett megvigasztalni. Egy tábor rendre hasonlóképpen fejeződik be, de az ismert körülmények miatt ez a mostani búcsúzás mindennél fájdalmasabb volt. Aztán amikor a parkolóból kigördültek a buszok, riasztó, fojtogató csend telepedett a percekkel korábban még nyüzsgő táborra. A szervezők közül többen is félrevonultak, és némán, maguk elé bámulva fürkészték a távolt, mintha ott, a fenyvesek között keresnének vigaszt, és próbálnának válaszokat találni az őket belül fájdalmasan mardosó kérdésekre.
Úgy hiszem, hogy bár az utolsó órák fájdalmasak voltak, de ezekre is szükség volt, mert ezek nélkül nem lettek volna önfeledt napjai a csaknem kétszáz kárpátaljai fiatalnak. Könnyes búcsú nélkül nem lett volna táborozás, önfeledt szórakozás sem. A kétszer hat nap azonban nemcsak a kikapcsolódás szempontjából volt fontos, hanem azért is, mert a gyermekek egy szűk időre újra találkozhattak a normalitással, a nyugalommal, a békével, a feltöltő szórakozással. Szabadon, a háborús hangulatot hátrahagyva élhettek, tanulhattak, barátkozhattak, amiből a következő hónapokra is erőt meríthetnek. Másrészt újra bizonyságot szerezhettek arról, hogy nincsenek egyedül, mert a magyar testvéreikre bárhol számíthatnak a Kárpát-medencében. Az anyaország, a Székelyföld, a Délvidék vagy éppen a Felvidék velük van, és a békéért dolgozik, fohászkodik. A fiatalok pedig magukkal vihették Kárpátaljára, az ő közösségeikbe az érzést, hogy mi magyarok tényleg összetartozunk, és számíthatunk egymásra!
