2024. július 18. csütörtök. 10:51
Ahogy a digitális hőmérő kijelzője egyre magasabb értékeket mutatott, egyik nap után a másik még elviselhetetlenebbnek tűnt, J. Károly úgy döntött, hogy ő is beáll a klímaaktivisták közé. A hivatalban szerveződött egy csoport, akik már a kiáltványuk megfogalmazásán ügyködtek.
Az első pont az volt, hogy szereljék fel a klímát az összes irodában és közös helyiségben. Igazságtalannak tartották, hogy a klíma csak az osztályvezetői szinttől jár. A régi ventilátorok már igen zaklatott hangot adnak ki, nem elég, hogy nem hűtenek, de fölkavarják a port a bútorok tetejéről, és a beosztottak nem tudják eldönteni, hogy tüsszögjenek, az izzadságot törölgessék-e munka helyett, vagy füldugót keressenek a zörgés és kattogás elviseléséhez.
S rögtön a második pontban szerepelt az is, hogy a csoport megkülönböztetett célja a munkahelyi klíma javítása, de azt – szakszervezet híján – nem tudták az érdekképviselettel egyeztetni. A munkahelyi klímának például igen jót tenne, ha egyrészt az átlagkereset irányába igazítanák a fizetéseket, illetve a katasztrófaterápia által alkalmazott sokk helyett a rekreációs lehetőségek megteremtésével erősítenék a dolgozók immunrendszerét.
(A fogalmazványban zárójeles rész is volt, miszerint a sokk üressé és formátlanná teszi a lelket, és ilyen állapotban az ember önként veti alá magát az átprogramozási kísérleteknek. J. Károly azt gyanította, hogy ez a zárójeles megjegyzés a büfés Esztertől származhat, ő is hozzájárulhatott az ötletekhez, bár hivatalosan nem lehetett az aktivista csoport tagja, mert vállalkozóként üzemelteti a büfét.)
A harmadik pont szinte erkölcsfilozófiai magasságokat érintett, a megfogalmazás igen szűkszavú, ám annál inkább lényegre törő volt: „Le az álszentséggel!” A hivatali klímaaktivistákat a programpont értelmezése több frakcióra osztotta, melyek a ranglétra vagy a korfa helyett az érdeklődési kör és a közérzet szerint alakultak ki. Voltak, akik az álszentséget a hivatali vezetésre, mások a politikusokra, sőt általában a globalista politikára értették, többen a bankokra vagy éppen a multinacionális üzletláncokra gondoltak, de olyan is akadt köztük, aki a szomszédjára vagy a feleségére.
J. Károly egyedül alkotott egy frakciót, ő ugyanis azzal egészítette volna ki ezt a pontot, hogy „Vagy legyen pénz, vagy ne legyen!” S el is magyarázta, hogy a munkáért annyi pénzt kell kapni, amennyiből tisztességgel meg lehet élni. Ha ez nem megoldható, akkor szüntessék be a pénzt. Kiderült, hogy az álszentséggel valóban összefügg a kérdés, mert nem illeszkedik az aktivista csoport profiljához. – A pénzről senki sem akart lemondani.
A szerző irodalomtörténész
