A halál tudatosságát halandósági szalienciának nevezik, és ez a terrormenedzsment-elmélet egyik kulcsfogalma. Az elmélet szerint mi, emberek biológiailag hajlamosak vagyunk az önfenntartásra, de elég okosak vagyunk ahhoz is, hogy tudjuk, a halál elkerülhetetlen, és e két gondolat együttese bénító rettegést okozhat.
Ahhoz, hogy saját halandóságunk tudatában működni tudjunk, a TMT szerint a kultúrára és az önbecsülésre támaszkodunk. A kultúra az állandóság érzetét adja, azt, hogy a befolyásunk túlnyúlhat a várható élettartamunkon, míg az önbecsülés egyfajta puffer, mert azt érezteti velünk, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki abból az időből, amely nekünk jut.
A halálozási szalienciával kapcsolatban már sok kutatás született, ezekből az egyik áttekintés két évtizedes kutatást vizsgált, hogy kiderüljön, hogyan befolyásolja az emberek viselkedését és hiedelmeit. A tanulmány Ernest Becker 1973-nak tulajdonított bölcs idézetével kezdődik: A halál gondolata, az attól való félelem úgy kísérti az emberi állatot, mint semmi más; ez az emberi tevékenység egyik fő mozgatórugója– a tevékenység nagyrészt arra irányul, hogy elkerülje a halál végzetességét, hogy legyőzze azt azáltal, hogy valamilyen módon tagadja, hogy ez az ember végső sorsa.
Hogyan valósul meg tehát ez a fő mozgatórugó az életünkben? Az elemzés megerősítette, hogy a halandóság szalienciája valóban az emberi viselkedés és a kognitív folyamatok mozgatórugója, és hogy tartósan hat ránk. A hatás lehet védekező és negatív, de lehet jó is. A halálra való emlékeztetés különböző csomagokban jelenik meg, de a halálközeli élmények példáján azt találták, hogy a halandósági szaliencia pozitív növekedéshez vezethet.
A halott nagynéni köré gyűlni egy utolsó szelfi erejéig talán furcsának tűnik abban a pillanatban, de a viktoriánusok memento mori-jának megvoltak az érdemei. Először is, a fényképezés akkoriban még vadonatúj volt, és egy halott alany fotogénnek tűnik, ha hosszú expozíciós idővel dolgozunk. Az elhunytat kedvenc holmijával, vasárnapi ruhájába öltözve is lehetett fotózni, és nem volt ritka, hogy az a fotó volt az első és egyben az utolsó, amely valaha is készült róla.
A memento mori nem halt ki, és egyes kórházakban, különösen a gyászoló szülők esetében, bátorított gyakorlat. A Parental Grief and Memento Mori Photography című könyvben Cybele Blood és Joanne Cacciatore szerzők a memento mori körüli narratívát, jelentést, kultúrát és kontextust vizsgálják a modern korban.
Vizsgálataikból kiderült, hogy egyes szülők számára a halott gyermekükről készült fényképek hozzájárulnak a pszichológiai jólléthez.
Ahogy a rettegéskezelés elmélete is sugallja, egyes emberek számára a mások halálával és kollektív halandóságunkkal való szembesülés a változás mozgatórugója lehet. Nincs egyetlen, bizonyított recept a halandósággal való szembenézésre, de lehetséges, hogy a halandóság elutasításával eltávolítjuk magunkat a halandóság szalonképességének néha életerősítő hatásától.
