Vajon volt-e az emberiség történetében akárcsak néhány emberöltő a sok ezer év alatt, amikor nem volt őrjöngés, rablás, fojtogatás, háború, lázadás és összeesküvés? Végigélhette-e békében a neki kiszabott időt egy férfi és a családja a nélkül, hogy kirabolták, háborúba vitték, megalázták, alávetették volna. Erőszakkal rákényszerítettek politikai akaratokat, gazdasági jármot, ideológiai kényszereket, korlátlan hatalmat. Vagy éppen ezek ellen maga kényszerült táborba szállni, maga fogott fegyvert, állt ellent, vállalva ennek minden kockázatát. Nem pusztán a békéről beszélek, hanem a méltányos szabadság koráról, amelyben van ugyan társadalmi korlát, van adó és vannak szabályok, de ezek a közjót szolgálják. És nem is egyes elszigetelt helyekről – zárványokról –, szólok, ahol előfordulhatott ilyen szerencse, de nagyobb területekről, esetleg földrészekről. Ha válasz az, hogy „nem volt”, azért leginkább a birodalmak, a birodalmi törekvések a felelősek. A huszadik század második felére úgy tűnt, ezt megértette az emberiség. Ott volt rossz példának a német „Harmadik birodalom”, a gyarmatain tarthatatlan állapotokat előidéző Francia Birodalom, a Brit Birodalom, vagy éppen utolsóként e „klasszikus” képződményekből a portugál birodalom. S persze el ne feledjük a szovjet (orosz) birodalmat, amely ez előzőektől eltérően – félreértve a helyzetet – 1979-ben még terjeszkedni akart Afganisztánban.
Minden birodalom zsarnoki tulajdonságokkal rendelkezik. Attól függetlenül, hogy milyen kormányzati forma érvényesül a magjában. A Római Birodalom zsarnoki volt már a köztársaság korában is, s csak a politikai logikát érvényesítette Julius Caesar és Augustus, amikor a köztársasági intézményrendszert formálissá tették, és Imperátorként uralkodtak. Merték és tették. Ezt nevezzük kissé helytelenül „császárságnak”. A frankok és germánok korai „államai” is zsarnokiak voltak, s éppen a harcosok egyenlőségének mítoszát kellett megtörnie a „királyoknak”, s végül ezek ellenállását is Nagy Károlynak, akit miként az ókor caesarjait, Rómában avattak császárrá, vagyis a királyok királyává. Ettől kezdve Caesarnak és Augustusnak neveztette magát. Az „avatás” pápai koronázással járt. A frank Károly tehát római imperátor, caesar és augustus lett, miként összes utódja is, egészen 1806-ig.
A birodalom, amelyen uralkodtak azonban inkább csak jelképesen létezett. A pápai áldás miatt ez volt a Szent Római Birodalom. Alapvetően német alapokon nyugodott – nevezték Német-Római Birodalomnak is –, de része volt Csehország, Itália, Szilézia, a mai Belgium és számos más nem német terület is. Az „Első birodalom” épp oly mohó volt, mint utódai, a porosz Vilmos, illetve Bismarck által létrehozott „Második birodalom” és a Hitleri „Harmadik birodalom”. Legfeljebb az erő és egység hiányzott a nagyobb mértékű hódításokhoz. Így például Magyarországot is számtalanszor megpróbálták bekebelezni, de ez nem sikerült. A Szent Római Birodalmi címet végül a Habsburgok kaparintották meg. De kihalván fiáguk, Német-Római Császárnak csak nem lehetett nőt választani, s így lett Mária Terézia legerősebb rangja a magyar királyi cím. Férje lett a császár, Lotharingiai Ferenc. Így az ő utódjuk I. Ferenc, Mária Terézia unokája volt az, akinek Napóleontól el kellett szenvednie az egész Szent-Római Birodalom megszüntetését 1806-ban, hiszen Napóleon magát tekintette a római caesarok utódjának, és a szent római köteléket is magának tartotta fent, azzal, hogy Imperátorrá koronázta magát a pápa jelenlétében Párizsban. Merte és tette.
Napóleon birodalma is zsarnoki volt, miként az ellene annyiszor szövetkezett orosz vagy éppen brit birodalom is. Utóbbiról mesélhetnének az írek, indiaiak, kínaiak és számtalan afrikai törzs. Pedig Angliában parlamentáris demokrácia volt. A birodalom zsarnoki jellegén az sem változtat, hogy a gyarmatokkal igyekeztek értelmes viszonyt kialakítani. Már csak azért sem, mert az őslakosság nem rendelkezett azokkal a jogokkal, amelyekkel a gyarmatosító britek. Főleg amíg a rabszolgaság is dívott a gyarmatokon, amelynek felszámolása a huszadik század elejéig tartott. A zsarnoki elem sajnos meg voltaz Osztrák-Magyar Monarchiában is, mintegy átmentve a Habsburg Birodalom korábbi gyakorlatából. Nem lehet véletlen, hogy Winston Churchill az Osztrák-Magyar Monarchiát a Szent Római Birodalom utolsó megtestesítőjének titulálta emlékirataiban, amely „népek sokaságát fogta évszázadokon át közös fedél alá; olyan népeknek nyújtott kereskedelmi előnyöket és biztonságot, amelyek közül korunkban egynek sem volt kellő szilárdsága és életereje, hogy egymagában szembeszálljon a feléledő Németországgal vagy Oroszországgal.” Persze megkérdezhetnénk: akkor miért engedte Nagy-Britannia ennek az államnak az értelmetlen és önkényes szétverését? S ha már megtörtént, hogyan várhatta el Magyarországtól bárki is, hogy a vágóhídra menjen némettel, orosszal szemben? Megkérdezhetnénk azt is, hogy a magyarellenes cseh propaganda hogyan találhatott otthonra éppen Londonban, még jóval az Első Nagy háború kitörése előtt. És persze azt is, miért üzentek nekünk hadat, mármint az Osztrák-Magyar Monarchiának 1914. augusztus 14-én? Megkérdezhetnénk, de választ úgyse kapnánk, legfeljebb morális kioktatást.
És hiába magyaráznánk, hogy szerencsétlen háborúnk Szerbiával szemben valójában elkerülhetetlen védekezésünk volt az orosz törekvésekkel szemben; egy provokációra adott rossz válasz; hogy mi békét akartunk; még az a sok marha is, aki a pályaudvaron meg a parlamentben „megállj kutya Szerbiát” kiáltozott; még a miniszterelnökünk is, aki csak kényszerből és jobb meggyőződése ellenére értett egyet; még a katonák is, kivéve Franz Conrad von Hötzendorf táborszernagyot, aki 1914 nyaráig huszonötször indítványozta háború kezdését Szerbia ellen. „Preventív háború” – mondta. Végül csak beadta a derekát Ausztria öreg császára – a Kaiser –, s ebben a pillanatban végzetesnek bizonyult, hogy nem csak osztrák császár, de magyar király is volt. És ez ellen törvényesen, jog szerint nem lehetett tenni semmit. Ezért volt benne a zsarnoki elem, sajnos már a kiegyezésben is. Ezért nem ment el a koronázásra Deák Ferenc, de Andrássy Gyula ott volt, Liszt Ferenc pedig olyan misét komponált, ami elhallgattatta a kétkedő morgásokat.
A birodalmak zsarnoksága tette lehetetlenné, hogy legyen néhány nyugodt, szabad emberöltő az emberiség történelmében. Ha úgy is tűnt, hogy sikerül – Pax Romana, Pax Britannica –, jöttek a háborúk, összeomlások, válságok; jöttek az akarnokok, az erőszakos világmegváltók, a mohó kufárok, a perverzitásig hataloméhes hivatalnokok. Így volt ez a „boldog békeidők” alatt és után is, így volt a múlt század csodálatos hatvanas-hetvenes éveiben is. Csak akkor még élt valami remény, hogy Amerikai Egyesült Államok valóban az emberiség érdekében igyekszik korlátozni a szovjet-kommunista-orosz birodalmi törekvéseket. Vietnamban is. És így is volt. Talán így volt máshol is. Talán. Talán mindez csak véletlenül esett egybe a gazdasági érdekeivel. Talán ez nem a korábbi birodalmi logika megújulása, átalakulása, hanem valami más. Pax Americana. Felelősségvállalás. A legutóbbi évtizedekben elpárologni látszik a remény. De jöhet még fordulat. Amerika talán képes lesz korrigálni. De mi van Európában? A nihil birodalmát építik, a szemünk láttára felszámolva a demokráciát, a szólás és közlés szabadságát, a másként gondolkozás jogát. Merik és teszik. Hívhatják Európai Uniónak, de ezekkel a törekvésekkel már birodalommá válik, s a birodalmak zsarnokiak. Felrúgják a szerződéseket, felszámolják a nemzeteket, a tagállamokból „provinciát” csinálnak, megbélyegzik ellenfeleiket, sunyi zsarolásokkal, ultimátumokkal indítanak, majd jön a blokád és a háború is. De hisz mindez már itt is van a nyakunkon! Ki kell bírni ezt is, de ehhez erős meggyőződés kell és erős üzenet: „Valakik magukat rossz életre adják, / Gonoszul elvesznek, maguk is jól tudgyák.” Tudják? Lehet, de akkor is merik és teszik.
A szerző történész
