A különállás aztán főiskolai éveim alatt is folytatódott, ennek igen egyszerű oka volt. Az évfolyamon alig volt fiú. Ugyanez volt a jellemző tanári működésemre is, a tanárnők mellett csak egy-két férfi kolléga lézengett. Ez a kívülállóság sem nem szégyen, sem nem érdem. Nem azért élek ezzel együtt máig, mert ez jó vagy rossz, hanem olyan, mint a bőröm és a szívem. Rajtam van, bennem van.
Amikor beléptem az irodalmi életbe, annak is a sűrűjébe, ez a Hitel indulásától számítható, ott sem volt más a helyzet. Kilógtam. Az első lapszámban például Kézfogó címmel tettem közzé egy fogalmazást, az arról szólt, hogy a budai Wallenberg szobor előtt kezet fog egy zsidó származású és egy nem zsidó ember. Nem érdekelt különösebben, ki, mit szól ehhez, ám azon kaptam magam, hogy nem mindig és nem mindenben értek egyet az úgynevezett munkaadóim, az népi-nemzeti írók mozgásformáival. Ezt súlyosbította például a nevem. Nem magyarosítottam. Azt gondoltam, ha ez a német név megfelelt az apámnak, meg a nagyapámnak, meg az ő Lotaringiából ideúszott őseinek, a Dippold név nekem is csak maradjon meg. Nem attól leszek és voltam magyar, nemzeti érzelmű író, hogy még a nevem is hasonlítson azokéra, akik melldöngető művésznevekkel díszítik fel magukat.
Szabadon, mondhatni, gátlástalanul járkáltam a rendszerváltozás korának legkülönbözőbb értelmiségi csoportosulásai között. Utólag visszanézve például az Arcanum adatbázis nevemhez köthető tételeit, feketén-fehéren ott sorakoznak egymás után az írásaimat befogadó folyóiratok címei: Hitel, Kortárs, Vigília, Igen, de ott kiabálnak a másik térfélen nyilvántartott 2000, az Élet és Irodalom, a Kalligram címlapjai. Ezekben mindben benne voltam. Ezt többek között az is elősegítette, hogy gyakorlott kívülállóként soha nem gondoltam arra, hogy mit is szólnak majd valakik ehhez vagy ahhoz a lépésemhez.
Az 1980-as évek közepétől találtam ki magamnak azt a stílust, azt az írói műformát, ami mindenki más pályatárstól megkülönböztetett. A szürrealistákéhoz hasonlítható automatikus írásmód aztán igen rövid idő elteltével kitermelte különös szóömlenyeimet. A leginkább talán Juhász Ferenc ebben az időben publikált kolumnányi verseihez, vagy Alen Ginsberg szózuhatagaihoz hasonlíthatók az ekkor megteremtett írásaim. Nem volt központozás bennük, szabadon zúgtak a szavak egymás után, nem voltak helyesírási szabályok, azt mondtam, hogy ez a helyes írás, akinek meg nem tetszik, az tehet egy szívességet. Csak úgy ömlöttek a ceruzámból a Rockok, a Baziláris membránbugi (A baziláris membrán a belső fülben, a csigában elhelyezkedő rezgésre alkalmas vékony hártyaréteg, mely alapvető szerepet játszik a hanghatás, a hallás létrejöttében.), a Vegyesipari fájdalombolerók meg még sok minden más. Az irodalmárok igazából nem tudták hová besorolni ezeket. Sem nem vers, sem nem próza. Azért annyi szerkesztőt, mint ahány elfogadta az írásaimat, nem lehetett átverni. Valami csak lehetett a rockjaimban, ami ennyi mindenki figyelmét megfogta, és arra késztette őket, hogy segítsék az írásaim megjelenését.
Egyetlen komolyabbnak tűnő szerkesztői beavatkozásra emlékszem. A frissen indult Magyar Napló prózaszerkesztője, Kukorelly Endre írást kért tőlem. Elküldtem neki egy friss szópatakomat, ami látszólag értelmetlen és értelmezhetetlen volt, ám jobban átgondolva valami sosem hallott muzsikát formált meg. Az egyes tételek előtt mindenféle szám szerepelt. A Zsoltárok könyvéből vettem át a számozást, hátha észreveszi valaki, hogy onnan valók. Kukorelly nem vette észre, és kedvesen rábeszélt arra, hogy hagyjuk el ezeket a szerinte hülye számokat. Nem lett harag ebből, az írás megjelent.
