Mára nem az európai ethoszból, az értékrend egészének alapját képező erkölcsi magatartásból ábrándultam ki, hanem azt kezdem megkérdőjelezni, hogy annak az Európának, amilyennek ma látjuk az öreg kontinenst, van-e egyáltalán ethosza. Arisztotelész az erkölcsöt és a belőle kifejlődő szokást értette ethosz alatt, s mindez közben kiegészült az „etikai tudat” fogalmi alapelvének gyakorlati kérdéseivel. Kezembe került egy 2010-ben Cambridge-ben kiadott könyvről szóló, öt évvel később magyar nyelven megjelent kritika (Andrew Williams The Ethos of Europe című művét Czina Veronika ismertette), s abban olvasom, hogy Williams állítása szerint az unió nem igazságos és nem méltányos, hiszen egy olyan, az uniós jog filozófiájából is felépülő, intézményi ethosz alakult ki vele, amely „mindennemű koherenciát és egyértelmű erkölcsi célt nélkülöz”. Baj van persze a további alapelvekkel, a békével, a jogállamisággal és az emberi jogokkal, illetve a demokráciával és a szabadsággal is. Sokatmondó címet kapott a bevezető rész: „Bizonytalan lélek” – ezzel arra apellál a szerző, hogy az unió legnagyobb feladata az volna, hogy lélekkel töltse meg az intézményrendszert.
Nos, itt van az a pont, a lélek emlegetése – és a meggyőződéssé formálódó gyanú, hogy az ethoszt talán még nem felejtő Európa nem egyenlő a koherens erkölcsi magatartást nélkülöző unióval –, ahol klasszikus költőinkhez fordulok. Hosszú lehetne a sor, akár Csokonaival és Petőfivel kezdve, Adyval és Babitscsal folytatva, mégis Szabó Lőrincnél állok meg. Hazám, keresztény Európa című verse kerül előbb a kezembe, mely az 1923-as Kalibán kötetében jelent meg. (Caliban Shakespeare Vihar című színművében félig emberi, félig állati lény, s Szabó Lőrinc a „kulturális pesszimizmus” és az ösztönök öngyilkos uralmának jelképévé formálta a figurát: „Égesd el a könyveket, Kalibán!” – hangzik a címadó vers első sora, majd a befejezés ekképp: „fenevad / kórusban táncoljunk máglyád előtt, / és ne tudjuk még sajnálni se, hogy / soha többé nem leszünk emberek”.)
A költő vádjával kezdődik az idézett vers: „őrült, mocskos, aljas világ ez, / ez a farizeus Európa! // Kenyér s jog helyett a szegényt / csitítja karddal, üres éggel / és cinkos lelkiismeretét / avatag és modern mesékkel”. Százegy év telt el a megjelenés óta, közben folyton megkérdőjeleződik a cím mindhárom szava – hazáról van-e szó, keresztény-e még, és létezik-e egyáltalán az Európának nevezett szellemi-kulturális építmény? Mihez fog kezdeni, „ha bukására döbben”, s ha „újra földre száll / a Megcsúfolt és Megfeszített”, ha egyszer visszatér „bosszúálló angyalsereggel”; ha Krisztus „új országot teremt a földön”, s ha majd gonoszok vérét ontja? Szüntelen aggodalommal olvassuk hozzá újra a különösen aktuális, féltő-félő zárást: „hazám, boldogtalan Európa, / ha túléled a harcok végét, / elbírod-e még te az Istent, / a Szeretetet és a Békét?” A kötetkompozícióban érdemes megvizsgálni egy-egy mű környezetét is. Ezt a verset a Megint vas-korban című költemény követi – ha tehát Európa már nem a haza, és nem marad keresztény, az aranykort a hanyatlás váltja föl. A közvetlenül előtte álló vers: Egy kis értelmet a reménynek! Az Istenhez fohászkodó zárásban szintén elhangzik (mint Williams fenti könyvében) az „új lélek” vágya.
S öt évvel később írta Kosztolányi Dezső az Európa című versét (mely az 1935-ös Számadás című kötetben szerepel), a felütés műfaji megjelölése szerint a század vak zűrzavarából Európához intézett szózatát. Európát mások temetik (a költő talán Spengler A nyugat alkonya című kétkötetes művére utalt, melynek végleges változata 1923-ban jelent meg), ő viszont „harsány dithyrambbal” köszönt víg, jó reggelt az ősi világrésznek. A lélek-tudat Kosztolányinál is meghatározó, Európa állandó jelzője versében a „lelkek nevelője”, a „csodatévő, nagyhomlokú, könyves”, aki, „ha mostoha is vagy, viaskodom érted / és verlek a számmal és csókkal igézlek / és szókkal igázlak, hogy végre szeress meg”. Paradoxonnak tűnik, de a maga módján vallomásos magyarságvers Kosztolányi Európája, nem felejtve, hogy szülővárosa, az elszakított Szabadka csak ezzel a határokat nem ismerő, folyton-tápláló szellemi köldökzsinórral tartható meg (akár Márai Sándornál Kassa).
Az állítással egyenértékű kérdés – „Ki téphet el innen, / ki téphet el engem a te kebeledről? / Nem voltam-e mindig hű, tiszta fiad tán?” – ugyanúgy a számonkérés kerete, mint a hűség és a ragaszkodás kifejeződése. Bármerre is vetődjék a költő, száz és ezer testvére és rokona van. Kölnben a német anyóka, a párizsi tündér francia lányok, Londonban ezüsthajú lordok, a lármás olaszok, „a bánat aranyszín, fáradt ragyogása” a szlávok sápadt arcán – mindegyikhez köze van: „Kitágul a szívem, beleférnek együtt”. S mégis leszűkül a szózat címzettjeinek köre – nem egész Európához, csupán a népek kürtöseihez, Európa bátor szellemeihez, a költőkhöz szól (ha úgy tetszik a felelős értelmiséghez, még inkább az értő-érző írástudókhoz, ha vannak még ilyenek), hogy nem lehet tovább halogatni, ki kell mondani: „gyáva vadállat bújik el a vackán / és vaksi vakondok fúr alagutat”. El kell dalolni, hogy „lélek a várunk […] , / ezt rakjuk az égig, kemény szeretetből”; ami persze mindaddig csak légvár marad, ha a szeretet mellé nem szegődik a béke.
Az európai magyarságélmény kifejeződése mellett szól itt is a vers környezete: Szegedy-Maszák Mihály hívta föl a figyelmet Kosztolányi-monográfiájában arra, hogy együtt kell olvasni azt a szintén 1930-ban keletkezett, s a kötetben közvetlenül előtte álló Életre-halálra kétsorosaival, melyben nem „anakronisztikus” módon, hanem más műveivel és az egyetemes kultúrával való dialógusában mintegy a nyelvi örökség élményét fogalmazza meg. „Itt éltem én, vér véretekből, / magyarok” – írja, majd később: „mindent, ami tiétek, / szeretek” – az „Öreg, nehézkes, régi-ízű / szavakat” is. S ha ehhez hozzávesszük, hogy Kosztolányi osztotta Fülep Lajos nézetét, miszerint a magyar nem „valami”, hanem annak a „hogyanja”, vissza kell térni az ethoszhoz, s így Európának is föl van adva a lecke. Az etikai tudat csak akkor fog kifejlődni, ha a normális erkölcs (értsük alatta a valódi többség által elfogadott normarendet) mindennapi szokássá válik.
A szerző irodalomtörténész
