LMA
2024. július 24. szerda. 12:27
Nem kertel Gyorgyevics Tamás Széchényi Zsigmond életéről szóló könyvében. S ez jó, hiszen hangyaszorgalommal összehordott adatai révén egy olyan színes és tartalmas és – nem mellébeszélve – olykor sivár világ bontakozik ki, melyet eleddig nem ismerhettünk ily részletességgel. S az sem utolsó szempont, hogy a szerző lerántja a leplet egy-két olyan emberről, akik egykor, a kommunista érában nagynak, majd utána méltóképpen feledhetőnek bizonyultak.
Talán nem állunk messze a lényegtől ha úgy gondoljuk, Széchenyi Zsigmond számos tekintetben igazodási pont minden, magára valamit is adó jágernek. Az persze más kérdés, hogy az előző mondatba az „igazodási” és a „pont” szavak közé a „kellene legyen” szófordulatot is odabiggyeszthetnénk. Ha másért nem, azért, mert a jelen magyar vadásztársadalmának – sajnálatosan – döntő szelete sokkal inkább suttyó puskabirtokos mint valódi erdőjáró, annak lakóit tisztelő és szerető ember.
Idehaza menő – úgymond – fényévekben mérni a különbségeket. Gyorgyevics Tamás könyvének pont az az erőssége, hogy a jeles író és fegyverforgató mellett az esendő, az ideges, a mindennapi kínoktól gyötört Széchenyi Zsigmondot is láttatja. A szerző a siker mellé az árnyakat is odateszi. Lévén a főhős korántsem volt könnyű ember, mi több, bizonyos helyzetekben a leghatározottan az idegeire mehetett szűkebb és tágabb környezetének. S legyünk őszinték, az efféle viselkedési anomáliákról korábban a szélesebb közvélemény nem igazán értesülhetett – ami valójában mégsem hiba, hiszen az olvasó kortárs csak a jeles szerzőt és világszerte tisztelt vadászt látta.
Egy dolog azonban nyugodt szívvel leszögezhető: a ma és az „akkor” jágerei között valóban detektálhatóak mindenféle szomorú eltérések. Még akkor is, ha a jelen több tízezernyi hazai vadásza esetleg kifogástalan módon van felöltözve – a viselkedésük akkor is árulójuk lesz. Az ugyanis oly katasztrofálisan távol esik Széchenyi Zsigmondnak az állatokhoz, az erdőhöz, az abban járó-kelő emberhez való viszonyától, hogy ez ténylegesen csak fényévekben fejezhető ki. Mert lehet, hogy Széchenyi a városban elviselhetetlen volt – de a fák között, vadászként, a zsákmánnyal és azt terítékre hozó személyzettel, esetleg csak a szimpla, útjába akadt turistával mindenkor úri módon viselkedett.
Gyorgyevics Tamás ugyan nem veti papírra, de mi talán kifordíthatjuk a mondást, mi szerint 1945 után „a Zsiga elment volna Magyarországról, csak a Széchenyi nem engedte”. Azaz a városokat az előbbi, az áhítat pagonyait pedig az utóbbi járta. Egy összetett ember, aki elképesztően határozottan tudott szelektálni s ennek megfelelően megjelenni.
A ténybeli hűség okán meg kell jegyezni, Gyorgyevics Tamás alkotása sajnos több ponton is bántóan hibás. Ugyanakkor azt is illik fürgén leszögezni, e tévedésekért nem őt, hanem a felületes lektort illene szapulni. A nyitott mondatrésszel induló, valamint a kétszer két oldalnyi duplum mellé még a lábjegyzetek is arrább vándoroltak némiképp. Azt pedig, hogy nem a nyomda szúrta el amúgy élénken bizonyítják a folyamatos és hibátlan lapszámok.
Zárásként még hozzátehető, a könyv a legendaoszlatás és a hajdani rettenetes emberek leleplezésében is szépen teljesít. Utóbbi tételek közül talán a legjobban sikerült a mára „kissé” megkopott hírű Jankovich Ferenc bemutatása. Természetesen Gyorgyevics Tamás még véletlenül sem mond ítéletet a kommunista idők költőjéről, pusztán csak leírja azt, hogy az illetőt mit tett.
S ez éppen elég ahhoz, hogy a rothadó gyümölcs szagát is érezzük cseppet abban a vad, ám mégis meseszép erdőben, amelybe Széchenyi Zsigmonddal együtt kalauzol el bennünket oly vonzóan az író.
