Minden közösség szembesül az idős és munkaképtelen emberekről való gondoskodás problémájával. Erre a kihívásra teljesen más megoldást adnak a tradicionális és a modern társadalmak. Az előbbi gyakorlatnak születésösztönző (pronatalista) hatása van, szemben az utóbbival, amely születéskorlátozó (antinatalista) hatással rendelkezik. Ez különösen végzetes hatású a felosztó-kirovó nyugdíjrendszerek esetében. Ezért lenne fontos a jelenlegi nyugdíjrendszer olyan reformja, amely arra ösztönzi a termékeny korosztályokat, hogy több gyereket vállaljanak. Az ilyen rendszerekre gyakran utalnak „pronatalista” vagy „gyermekfüggő nyugdíjrendszer” kifejezésekkel. A szlovákiai magyarság által használt „szülői nyugdíj” fogalma is ezt a jelentést hordozza, noha a hazai gyakorlatban ez a kifejezés mást jelent.
A tradicionális társadalmakban az idős emberekről elsődlegesen a felnőtt gyermekeik gondoskodtak. Az idősek eltartása személyes ügy volt, hiszen mindenkinek a saját szüleit kellett eltartania. Ez a kötelezettség a zsidó–keresztény kultúrkörben is központi jelentőségű, amelyet a tízparancsolat is megfogalmaz. Természetesen az emberek tudták, hogy öregkorukban gyermekeik áldozatvállalásától függnek, ezért fontos volt számukra, hogy tisztelettudó és gondoskodó gyerekeik legyenek. A rendszer a szülőkre terhelte a kockázatokat, hiszen számtalan – nekik nem felróható – oka lehetett a gondoskodó gyermekek hiányának: gyermekhalandóság, a felnőtt gyermek munkaképtelensége, elköltözése vagy felelőtlensége. Ezeket a kockázatokat a szülők nagyon sok gyermek vállalásával tudták mérsékelni, tehát a hagyományos rendszer arra ösztönözte a szülőket, hogy nagyon sok gyereket neveljenek fel.
Német és osztrák mintát követve az első kötelező és átfogó nyugdíjrendszer 1929-ben lépett életbe Magyarországon. A II. világháborúig egyéni számlákon vezették és kamatoztatták a nyugdíjvagyont, de a háború végére ebből szinte semmi sem maradt. 1947-ben vezették be a felosztó-kirovó rendszert. Ennek lényege, hogy az idős emberek a korábbi befizetéseik alapján szereznek nyugdíjjogosultságot, amelyet számukra az éppen dolgozó munkavállalók befizetéseiből (nyugdíjjárulékából) fizetnek ki. Ez a rendszer személytelen és monetarizált, ahol a hozzájárulások és járandóságok elvileg pontosan kiszámíthatók. A rendszer gyenge pontját jól mutatja az időskori függőségi ráta folyamatos növekedése. Ez azt jelenti, hogy egyre kevesebb dolgozónak kell egy nyugdíjast eltartania. Kezdetben 12, jelenleg viszont már csak három dolgozó jut egy nyugdíjasra. A romlás elsődleges oka az élettartam növekedése és a születési arányszámok csökkenése. Az előbbi a haladás célja és vívmánya, tehát pozitív folyamat, az utóbbi viszont a haladás hibája, vagyis egy olyan negatív trend, amelyet meg lehet és meg kell fordítani.
Mivel a nyugdíjválság a nyugdíjkassza hiányaként jelentkezik, a nyugdíjszakértők többsége a megoldást a befizetések és a kifizetések megváltoztatásában keresi. Természetesen a közvetlen válságot lehet és kell is ad hoc intézkedésekkel (nyugdíjkorhatár vagy nyugdíjjárulék növelése révén stb.) kezelni. Ugyanakkor a nyugdíjválság kardinális oka a demográfiai hanyatlás, amely végül a nyugdíjrendszer felszámolásához vezet. Tehát a nyugdíjrendszer válságát csak a demográfiai hanyatlás megállításával oldhatjuk meg.
A nyugdíjrendszer a „gyerekbőség” világában született meg, ahol érdektelen, hogy a biztosítottnak hány gyermeke van. A „gyerekszűkösség” világában ez a rendszer nemcsak antinatalista hatású, hanem igazságtalan is. Születésellenes, mert az aktív korosztályokat a jövedelemmel nem járó gyerekvállalás helyett szakmai előrehaladásra, nagyobb jövedelemre és magasabb járadékfizetésre ösztönzi. Igazságtalan, mert figyelmen kívül hagyja, hogy a nyugdíjrendszer fennmaradása érdekében a több gyereket vállalók nagyobb áldozatot hoznak, mint a kevés gyereket vállalók. Statisztikai adatok is igazolják, hogy a sokgyermekes anyák kevesebbet keresnek, és kevesebb nyugdíjat kapnak, mint a kevés gyereket vállaló nők.
Egy 1987-es tanulmányában Demény Pál elsőként hívta fel a figyelmet a modern nyugdíjrendszer fenntarthatatlanságára és igazságtalanságára. Az amerikai–magyar demográfus szerint a szülőknek extra nyugdíjat kell kapniuk a felnevelt gyermekeik után, ez ösztönözné a magasabb születési arányt, és biztosítaná a generációk közötti, igazságosabb tehermegosztást. Fekete Gyula szintén felfigyelt erre a problémára: „A civilizált világban elterjedt nyugdíjrendszer ebben a formában minden józan logikát nélkülöz, minthogy semmi kapcsolatban nincs az utódlással. Így vált egyik leghatékonyabb ösztönzőjévé a jövő kizsákmányolásának.” Magyarországon Botos Katalin és József javasolta először a gyermekek számához kötött nyugdíj-kiegészítést. A témában más javaslatok is léteznek, amelyek részletes ismertetése meghaladja ennek az írásnak a kereteit (lásd a Nyugdíj és gyermekvállalás 2.0 című könyvet, 2020). Már a nemzetközi gyakorlatban is láthatóak olyan próbálkozások, amelyek megpróbálják mérsékelni nyugdíjrendszer hibáit.
Németországban a szülők nyugdíjpontokat kapnak a gyermekneveléssel töltött időért. A gyermek első három életévére az otthonmaradó szülőnek úgy írják jóvá a nyugdíjpontokat, mintha ebben az időszakban átlagjövedelmet keresett volna. Franciaországban azok a szülők, akik minimum kilenc éven keresztül legalább három gyermeket neveltek fel, tíz százalékkal magasabb nyugdíjat kapnak. Ez a juttatás mindkét nyugdíjas szülőnek jár. Szlovéniában már egy gyermek után is jár nyugdíj-kiegészítés a szülőknek. Ennek összege gyermekenként a nyugdíj 1,36 százaléka, amelyet maximum három gyermekig lehet figyelembe venni.
Szlovákiában 2023-ban bevezették a szülői bónuszt (rodičovský bonus). Ennek lényege, hogy a felnőtt gyermek bruttó bérének 1,5 százalékát, havonta maximum 23,5 eurót (9213 forintot) kapnak a nyugdíjas szülők. Az összeget a szülők között fele-fele arányban osztják meg, és több gyermek esetén ezek az összegek összeadódnak. Szlovákiában van olyan nyugdíjas, aki tíz gyermek után kap szülői bónuszt, amely 203,30 euró (79 621 forint) havonta.
Magyarországon februárban az átlagkereset bruttó 605 ezer, míg az átlagnyugdíj 230 ezer forint volt. Ha a szlovák szülői bónuszhoz hasonló rendszert vezetnénk be, akkor az havonta és gyermekenként átlagosan úgy kilencezer forinttal emelné meg a szülők nyugdíját. Ez még két gyerek esetében is inkább csak szimbolikus jelentőséggel rendelkezik. Viszont ha az állam törvényben kötelezné magát arra, hogy ezt az arányt húsz év alatt tíz százalékra emeli, akkor a nyugdíjas szülők havonta és gyermekenként már 60,5 ezer forintot kapnának. Ilyen feltételek között a gyerekvállalás már nem lenne irracionális döntés a jövőbeli nyugdíj szempontjából, továbbá csökkentené a sok és a kevés gyereket vállaló nők közötti nyugdíjkülönbséget, ráadásul mindez a költségvetési kiadások lassú és tervezhető emelkedése mellett valósulna meg. Igazságossági szempontok indokolhatják, hogy a gyerekkel otthon maradó szülő, általában az anya nagyobb (például kétharmad) arányban részesüljön ebből a nyugdíj-kiegészítésből, mint a másik szülő.
Hosszú távon csak egy olyan nyugdíjrendszer lehet stabil és fenntartható, ahol a biztosítottak járulékot fizetnek, és átlagosan két-három gyermeket nevelnek. Ezért olyan nyugdíjrendszerre van szükség, amely az embereket erre ösztönzi. A biztosítottak akkor kapjanak jó nyugdíjat, ha magas nyugdíjjárulékot fizetnek és/vagy sok gyermeket vállalnak. Természetesen az ideális az, ha az emberek magas nyugdíjjárulékot fizetnek, és sok gyermeket nevelnek, de a rendszer engedje meg azt is, hogy valaki csak az előbbire vagy csak az utóbbira tegye a hangsúlyt. Tehát egy ilyen, hárompilléres nyugdíjrendszerben mindenki tudná érvényesítni az érdekeit. A gyermektelen emberek a magánnyugdíjból, míg a nagycsaládosok a szülői bónusszal tudják kiegészíteni a nyugdíjukat.
A cikk a Magyar Közgazdasági Társaság Demográfiai Szakosztálya által szervezett kerekasztal-beszélgetéseken elhangzottak alapján készült.
A szerző filozófus, a MKT Szakosztálya elnökségének a tagja
