Nem tudom van-e olyan közmondás, hogy nem a fegyver öl, hanem a gyűlölet, ha nincs, a legutóbbi események is eléggé indokolttá tették, hogy ezentúl legyen. Mind a Robert Fico elleni merényletet, mind a Donald Trump elleni merényletkísértetet a liberális média gyűlöletkeltő retorikája alapozta meg úgy, hogy az elkövetők mellé a vádlottak padjára nyugodtan oda lehet ültetni az egész liberális médiát szerkesztőségestül, megmondóemberestül együtt. Nem vagyok egyedül ezzel a véleménnyel, épp az egyik legérdekeltebb, Robert Fico is gyakorlatilag ugyanezt mondja. A pozsonyi Új Szó (magyar nyelvű, liberális napilap) szerint Ficónak a Trump elleni merényletről a következő volt a véleménye: „Amikor a progresszív és liberális média és kiszolgálóik, akik nem tisztelik az eltérő módon való gondolkodás jogát, egy politikai ellenfelet napi szinten hamisan és bizonyítékok nélkül veszélyes személynek bélyegeznek, akit meg kell állítani, akkor csak idő kérdése, hogy egy szerencsétlen ember saját kezébe veszi a politikai igazságszolgáltatást, és fegyvert ragad.” Még azt is hozzátette, hogy: „Ha Donald Trump támadója beszélne szlovákul, elég lenne elolvasnia a Denník N-t, a SME-t vagy az Aktualityt, hogy kedvet kapjon ahhoz, hogy »rendet tegyen« az engedetlen volt amerikai elnökkel.”
Nos, feltehetően Donald Trump merénylője nem tudott szlovákul, de nem is kellett, hiszen bármely nyugati fősodratú médiában, legyen az német, francia, svéd, holland vagy más, ugyanazt találhatta volna, de ha csak angolul tudott, akkor is két nappal az általa elkövetett merénylet előtt a következőket olvashatta a New York Times szerkesztőségi cikkében: „Trump úr olyan jellemet mutatott fel, amely méltatlan az elnöki feladatok ellátására. Az alkotmány, a jogállamiság és az amerikai nép iránti tisztelet teljes hiányáról tett tanúbizonyságot. Az ország jövőjéről alkotott, meggyőző elképzelés helyett Trump urat a politikai hatalomvágy hajtja: a kormányzat eszközeit arra használja, hogy érdekeit előmozdítsa, ösztöneit kielégítse, és megtorlást gyakoroljon azokon, akik szerinte rosszat tettek neki… Nemzeti tragédia, hogy a republikánusok nem folytattak vitát jelöltjük nyilvánvaló erkölcsi és magatartásbeli alkalmatlanságáról… Ez a feladat most az amerikai népre hárul.” Ráadásul e cikk címe: „Veszélyes szavakban, tettekben és cselekedetekben, önmagát a haza fölé helyezi, gyűlöli a törvényeket, amelyek szerint élünk.” Csoda-e tehát, ha egy lelkes, ám gyenge idegzetű hazafi, a saját kezébe akarja venni a haza megmentését?
Hollandiában is, ahol a fősodratú média és politikusok által szélsőjobboldalinak nevezett párt, a Szabadságpárt a legnépszerűbb, és ráadásul a jelenlegi kormánykoalíció részét alkotja, hasonló a helyzet. Geert Wilders, a Szabadságpártnak a vezetője írja Facebook-oldalán: „Ami az Egyesült Államokban történt, az Hollandiában is megtörténhet. Ne becsüljük alá. A jobboldali politikusok iránti gyűlölet nálunk is példátlan. A biztonságukat szükség esetén jelentősen meg kell növelni.”
A liberális fősodor által keltett gyűlölet hosszú időre nyúlik vissza. Donald Trump esetében például a Politico már 2015 decemberében, tehát akkor, amikor Trump éppen csak feltűnt az esélyes elnökjelöltek között, azt írta: „Trump szörnyű Amerikának! Az Egyesült Államok és Európa magas rangú tisztviselői szerint a republikánus csúcsjelölt egy idióta.” Ez egy, a Politico által szervezett, zárt körű rendezvény vendégeinek véleménye volt, ahová a Politico befolyásos politikusokat hívott meg az Atlanti-óceán mindkét partjáról.
Trump feltűnése óta mind a mai napig a fősodratú médiában kizárólag őt valamilyen formában elítélő cikkek jelennek meg, amelyekben ellátják az összes szokásos jelzővel (rasszista, antiszemita, homofób, nőgyűlölő, bigott stb.), és figyelmeztetik a választókat a Trump elnöksége esetén várhatóan bekövetkező szörnyűségekre.
De nemcsak Trumpról, Geert Wildersről, Robert Ficóról van szó, hanem ez a jelenség általános. Az euroatlanti térséget uraló globalista, nemzetállamok feletti „elit” a saját hatalmát félti a nemzetállamoktól, a nemzetállami érdekeket képviselő politikusoktól, akiket minden lehetséges eszközzel, többek között karaktergyilkossággal, az ellenük való uszítással igyekeznek távol tartani attól, hogy az országaikat alapvetően érintő politikába (például a bevándorlás) bele tudjanak szólni.
A gyűlölet egyik formája az is, hogy az Európai Parlamentben el akarják szigetelni Patrióták Európáért-frakciót, amelynek egyetlen alelnöki pozíciót sem adtak, holott a harmadik legnagyobb politikai csoport, míg a náluk kisebb Európa Megújítása (Renew Europe) kettő, további, még kisebb csoportok egy-egy helyet is kaptak az elosztható tizennégy alelnöki helyből. Ráadásul a néppárti, szocialista és liberális csoportok arról egyeztetnek, hogy a „szélsőjobboldalinak”, „Putyin-barátnak” minősített Patrióták Európáért-frakciót „karanténba” zárják, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy nem akarnak róluk tudomást venni, semmilyen parlamenti munkába nem akarják őket bevonni.
Az elmondottakból remélhetőleg világosan kitűnik, hogy az a választóvonal, amely mentén ma a harc folyik, nem politikai pártok, nem is országok, hanem egy szűk, a hatalmat kezében tartó csoport (euroatlanti háttérhatalom, „mélyállam”) és a szélesebb társadalmi rétegek érdekeit képviselő (patrióta) erők között húzódik. A gyűlölet forrása is az, hogy a hatalmon lévők kisebbségben vannak, és uralmukat úgy próbálják megtartani, hogy gyűlöletet szítanak a társadalom egyes rétegei között, illetve a szélesebb közvéleményt képviselő (tehát „populista”) vezetők ellen.
Látszólagos ellentmondás, hogy kisebbségben vannak azok, akik a választásokon a szavazatok kétharmadát begyűjtötték, de ez csak azért van így, mert a választók megszokásból és a totális erejű propaganda hatására is, még mindig megszokott pártjukra, tehát a szocialistákra vagy a néppártra szavaznak, holott azok már régen nem az ő érdekeiket képviselik. A szélsőjobbnak titulált pártok fokozatos erősödése azonban azt jelzi, hogy a választók lassan kezdenek rájönni, hogy eredeti pártjaik becsapják őket, nem azt a politikát folytatják, amelyet ígérnek, mint ahogy ez látványosan jelentkezett Annalena Baerbock német külügyminiszter megszólalásában, amikor az ukrajnai háború támogatása kapcsán kijelentette, hogy mindegy, hogy mit gondolnak a választói.
A liberális gyűlöletre hiábavaló lenne gyűlölettel válaszolni, hiszen e tekintetben nem lehetne a fősodor politikusait és médiáját túlszárnyalni, sokkal inkább arra kell törekedni, hogy a számunkra rendelkezésre álló eszközökkel, illetve azok tágításával mutassunk rá, hogy a fősodor ideológiája és politikája nem felel meg az amerikai vagy az európai emberek érdekeinek és akaratának. Például a lakosság az Atlanti-óceán mindkét felén ellenzi az illegális bevándorlást és az ukrajnai háborút, míg a jelenlegi fősodratú politikusok támogatják azokat. Európában a lakosság nem akar további hatásköri centralizációt, míg a vezetők ezt erőltetik. Az unió vezetői olyan irracionális intézkedéseket kényszerítenek ránk, amelyek rontják Európa nemzetközi gazdasági versenyképességét és ezen keresztül a lakosság életszínvonalát. Európa szélesebb közvéleménye számára be kell mutatnunk e politikák irracionalitását.
E tekintetben egy igen jó kezdeményezés a nemzetközivé váló konzervatív konferencia, a CPAC (Conservative Political Action Conference), ahol politikusok és szakértők mondhatják el véleményüket és kínálhatnak a fősodorral szemben egy, az euroatlanti térség lakosságának jobban megfelelő alternatívát. Ezt a tevékenységet kell türelemmel és kitartással kiszélesíteni annak tudatában, hogy a jelenlegi fősodornak is évtizedekbe tellett, míg a nemzetállamok fölé tudott kerekedni.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
