Balzac 1829-ben, tehát idestova két évszázada írta Huhogók című regényét. Első nagy sikere volt: a francia forradalom időszakát ábrázolja, megidézve a harcot, amelyet a jakobinusok ellen folytattak a királypártiak. Ők a huhogók: Bretagne-ban, miként a magyarul is szinte sorozatban kiadott könyv ajánlószövege közli: „Baljós bagolyrikoltozás hangzik az éjben, megelevenednek a festőien zordon sziklák, a sötét erdők, a sűrű rekettyések: fegyver csillan a holdfényben, és a »huhogók« támadásra indulnak a köztársaság ellen… De a huhogók lobbanékony vezérét nemcsak a kékek támadják meg, hanem más veszedelem is fenyegeti: gúzsba köti és szerelmével teszi ártalmatlanná az ellenállhatatlanul bájos Marie de Verneuil, a bátor republikánus lány, aki szintén megperzselődik a szenvedély tüzében. Kettőjük sorsa összefonódik a belháború izgalmas fejleményeivel…”
És így tovább, tovább, a történelmikalandregény-módi szerint – a későbbi nevezetes balzaci nagyrealizmus-modell itt még várat magára… Csakhogy itt és most nem is ez a fontos. Hanem maguk a huhogók. Akik, lám, sajátos formában feltámadtak. Mondhatnánk, reneszánszukat élik. Itt és ma.
A baljós bagolyrikoltozás, gyanítom, hangosabb, mint anno a bretagne-i sötét erdőben vala. Szinte bármelyik közösségi portálon böngészhetünk, a legkülönbözőbb oldalakon, internetszerte. „A pokol vár ránk a következő napokban.” „Soha nem tapasztalt ítéletidő közeleg.” „Lángokban áll Budapest, rohannak a tűzoltók.” És folytathatnánk a végtelenségig. Ez a pánikoló sápítozás, ez a kitervelten-körmönfonton rémísztgető-rettegtető, ugyanakkor szánalmasan-bicskanyitogatóan hatásvadász legújabb kori totálhuhogás mindent elborítani látszik. Ha nagy meleg jön, azért, ha zivatar és vihar, azért, ha bármi más, hát azért, mindegy – a rikoltozás magukat igen ügyesnek, talpraesettnek és találékonynak tartó szerencsétlen – lassacskán már valódi büntetést érdemlő – napszámosai elemükben érzik magukat. A huhogók reneszánsza a csúcson.
A jelenséget érdemes kissé közelebbről megvizsgálni. Azon túl, hogy az ősrégi bulvár-szenzációhajhász zsurnalisztika stílusa és metodikája még a „nincs új a Nap alatt” evidenciáját lökné elénk – azt is látnunk kell, hogy ez a legfrissebb őrület tartalmaz merőben új keletű elemeket is. Leplezetlen és aljas, persze be nem vallott, de kirívó célja a félelemkeltés. Régebben csak a semleges figyelemfelkeltés volt – mindenáron, minden módon. Ma már: az apokalipszis lovasai közelednek, jő az Armageddon, itt a végzet – ennek sugalmazása nyilvánvaló. Amit a józan ész, a derék és örök normalitás üzenne – hogy hát igen, kérem szépen, miként az évezredes népi bölcselet gunyoros-ironikus bölcsességgel mondá, nyáron nagyon meleg van, télen nagyon hideg van, ősszel esik az eső, soha nincsen jó idő – felejtsük el. Így a huhogók. Szintén újdonság, hogy a rémítgetés, a tudatos pánikkeltés és a hétköznapi valóság között nemhogy köszönő, de még vakkantásnyi viszony sincs. (A „lángokban álló Budapest” kitétel például annyit jelent, hogy a XIX. kerületben, a Vak Bottyán utca és a Ferihegyi repülőtérre vezető út között, Kőbánya-Kispest vasútállomás közelében kigyulladt a száraz aljnövényzet, mintegy húsz négyzetméternyi területen. A fővárosi hivatásos tűzoltók annak rendje-módja szerint eloltották a lángokat. Engedtessék meg feltenni a kérdést: mi a gazemberség, ha nem ez a hírközlés-tálalás?)
A néhai bulvársajtó és a mai hiéna-gengszter zsurnálkriminológia között körülbelül annyi a különbség, amennyi egy vadul acsarkodó öleb-pincsi és egy ásítva fogsorát villantó hím oroszlán között látszik. Ráadásul ezeket a tudósításokat, híreket fabrikálók olyanok, mint Schlézinger, az állatkerti fecskendőcső, aki elhiszi magáról, hogy ő csörgőkígyó… Feljegyezték – a sajtótörténet legbájosabb epzódjainak egyike –, hogy egyszer tűz ütött ki az Operaházban, s a bulvárlap természetesen első oldalon, hatalmas szalagcímben adta hírül az eseményt. Csakhogy – úgy mondják, természetesen véletlenül, kajánabbak szerint ez egyáltalán nem biztos – a címben („óriási pánik az Operában”) a szedő a második szóban felcserélte a két magánhangzót… Hol vagyunk ettől, uram, atyám?
Mert bizony nem csörgőkígyók, csak fecskendőcsövek e mai huhogók, annak is a legalja, ami az úgynevezett szakmaiságot illeti. Csakhogy a huhogók Balzacnál nyílt ellenségek voltak. Valami ellen törtek, és ennek egyik eszköze volt a huhogás (is). Ezek állítólag a közt szolgálják. És „tájékoztatnak”. Valóban?
A szerző író
