Wladyslaw Kosiniak-Kamysz lengyel miniszterelnök-helyettes, nemzetvédelmi miniszter kijelentette, hogy Ukrajna addig nem lesz az Európai Unió tagja, amíg nem oldódik meg a volhíniai kérdés.
De hát mi ez a volhíniai kérdés, és miért pont most keményítettek be a lengyelek?
A volhíniai mészárlásnak nevezett, 1943-as események csúcspontján, július 11-én a megszálló náci német haderőt kiszolgáló Ukrán Felkelő Hadsereg ezen a napon egyszerre mintegy 150, lengyelek lakta falut támadott meg a történelmi Lengyelország területén. Ennél aljasabb, embertelenebb, barbárabb gyilkosságsorozatot csak keveset ismer a történelem. A településeken akkor már csak asszonyok, terhes nők, gyerekek és öregek voltak, a hadra fogható férfiak a szovjet hadseregben szolgáltak. Így aztán a támadóknak nem is kellett ellenállásra számítaniuk.
A legalább kétszázezer áldozatot követelő tömeggyilkosság részleteinek megismerését csak a rendkívül erős idegzetűeknek ajánljuk. A lengyel történészek ezt a tragédiát népirtásnak és etnikai tisztogatásnak tekintik. A szejm 2016-ban július 11-ét a népirtás áldozatainak nemzeti emléknapjává nyilvánította. A döntést az ukrán parlament elítélte és visszautasította.
A dolog annál inkább is érdekes, mert Zelenszkij alig két hete járt hivatalos úton Varsóban, éppen az ominózus július 11-én, a népirtás 81-dik évfordulóján, és akkor még – legalábbis a nyilvánosság számára – minden rendben volt, már ami a két ország viszonyát illeti.
A közös nyilatkozat ugyan megemlít bizonyos exhumálási lezáratlan ügyet, de a dolgot nem részletezték. A lengyel történelmi emlékezet ugyanis nem felejt, és valamit mondani kellett a közvéleménynek is – ezért került be a közös közleménybe a homályos megfogalmazás –, mert Varsó mégse mehetett el szó nélkül a történtek mellett. Az egész ügyet lényegében így a szőnyeg alá söpörték.
Egy évvel ezelőtt, a 80. évforduló kapcsán az egykori tragikus események helyszínén Volodimir Zelenszkij ukrán és Andrzej Duda lengyel köztársasági elnök emlékező szentmisén vett részt. Ez azonban a lengyel politikát és közvéleményt messze nem elégítette ki, mert az ukrán elnök nem járult hozzá, hogy a meggyilkolt lengyeleket exhumálják, és méltó módon eltemessék. Ez pedig a lengyelek számára a teljes kudarcot jelentette.
Mindezek után fel kell tenni azt a kérdést, hogy Varsónak miért pont most jutott eszébe, hogy megfenyegesse Kijevet azzal: meghiúsítja az uniós csatlakozását, ha nem járul hozzá az a volhíniai áldozatok exhumálásához. Az ügynek van egy elvi oldala is: ha megtörténik az exhumálás, akkor Ukrajna lényegileg elismeri, hogy a nácik ukrán csatlósai népirtást, háborús bűncselekményt követtek el.
Ezt az ukrán elnök, a kijevi parlament nem fogja megtenni. A mostani kijevi rezsim identitása éppen az akkori, nácibarát Ukrán Felkelő Hadseregig és annak politikai szárnyáig vezethető vissza. Például a mostani ukrán címer, a háromágú szigony már nyolc évtizeddel ezelőtt is használatos volt. A náci németeket kiszolgáló, akkori ukrán vezetőknek közpénzen emelnek szobrokat. Használják az „Éljenek a győztesek!” üdvözlést, amellyel a csaták után az ukrán náci katonákat köszöntötték.
Tehát mi történt? Lengyelország olyasmit követel Ukrajnától, amit ez a kormányzat és az elnök nem tud végrehajtani identitás- és arcvesztés nélkül. Ha ezt megtenné, akkor saját maga alól rúgná ki a „sámlit”. Tehát nem teszi meg.
De bármilyen furcsán is hangzik, a lengyelek éppen ezt akarják, hogy most szembekerüljenek Ukrajnával. Kellett valamilyen ürügy, hogy demonstratív módon távolságot tudjanak tartani Zelenszkijtől és kormányától. Olyasmit kellett keresni, amelyben nemzeti konszenzus van a megosztott lengyel társadalomban. Ugyanis mind az előző konzervatív, mind pedig a mostani, globalista lengyel vezetés egy dologban egyetértett: Ukrajnát addig kell támogatni, amíg az le nem győzi Oroszországot, és vissza nem szerzi elvesztett területeit.
Lengyelország mostanáig feltétlenül támogatta Ukrajnát, de a legfrissebb hírek szerint már a NATO-parancsnokok is úgy látják – amit Magyarország már a kezdetektől állít –, hogy ezt a háborút nem lehet a csatatéren megnyerni. Tehát fel kell Varsónak is készülnie a háború utáni „forgatókönyvre”. Valahogy le kell vakarnia magáról azt az, általa felvett „mázat”, amely egy minden diplomáciai megoldást és tárgyalást elutasító Lengyelországról küldött üzenetet.
Mindehhez jön még a novemberi amerikai elnökválasztás, és Donald Trumpnak komoly esélye van, hogy visszatérjen a Fehér Házba. Ő pedig kijelentette, hogy gyorsan békét teremt Ukrajnában. Bár a mostani washingtoni vezetés változatlanul önti a pénzt Ukrajnába, a fegyverszünet még nincs a láthatáron, de ki tudja, hogy néhány hónap múlva hogyan alakul a helyzet.
Varsónak pedig – pártállástól függetlenül – komoly atlanti kapcsolatai vannak. A globalista Donald Tusk lengyel miniszterelnök és konzervatív Andrzej Duda államfő többször is járt az amerikai fővárosban. Trump elnökké választása esetén, ha Lengyelország nem változtat eddigi Ukrajnával kapcsolatos, merev elkötelezettségének politikáján, azt kockáztathatja, hogy kivívja Trump nemtetszését.
Ennek viszont az lenne a következménye, hogy Varsó kiszorulna a háború utáni rendezésből, amelyet egy regionális középhatalmi ambíciókkal rendelkező ország nem engedhet meg magának. Arról már nem is beszélve, hogy Lengyelország szeretné befolyását Litvániára, Fehéroroszországra kiterjeszteni, valamint érdekeit megvédeni Ukrajnában is. Varsóban valamifajta „államkötelékben” gondolkodnak, amely magába foglalná a történelmi Lengyelország egykori területeit is.
Így hát kézenfekvő volt, hogy a volhíniai mészárlás ügyét Zelenszkij varsói látogatását követően, két hét elteltével kikotorták a szőnyeg alól, „fényesre” suvickolták, majd bedobták a köztudatba. Jöhet Ukrajna kitiltása az EU-ból, amelyet eddig csak Magyarország szorgalmazott. Ez nyilvánvalóan a lengyel kormány népszerűségét növelte, egyben pedig egyfajta gesztus Oroszországnak, amely gyakran felveti Ukrajna nácitlanításának követelését.
De Trumpnak is üzentek a lengyelek: nem vagyunk bigottak, látjuk mi a helyzet, nem ragaszkodunk minden áron Ukrajna feltétlen támogatásához, ha kell, még uniós tagságát is megakadályozzuk.
És azért a lengyelek sem felejtették el, hogy az első világháború után nagyhatalmi támogatás kellett az állam újjászületéséhez. A lengyel érdekek érvényesítéséhez a jövőben is szükség lehet ilyen segítségre, Lengyelországnak érdemes a nagyhatalmakkal jóban lennie.
