Miután e sorok írója is tagja a Magyar Közgazdasági Társaságnak, s figyelemmel kíséri a Demográfiai Szakosztály munkáját, egyrészt örömét szeretné kifejezni, hogy a demográfia problematikájának nyilvános felvetésében végre előkerülnek a gazdaságin kívüli szempontok is, azonban aggodalmaink sem szűnhetnek meg, látván a kérdéskör valós komplexitásától való bátortalan elmaradást. Jellemző, és egyben korlátozó tényező, hogy a felvetések a gazdaság egyre szorítóbb, egyre egyszerűbb számszaki kimutatásokra lefordítható, és egyre megoldhatatlanabbnak mutatkozó jelzéseiként érkeznek, méghozzá szoros összefüggésben magának a „gazdaság-gazdálkodás” fogalmának is egyre materiálisabb értelmezésével. Ugyanis, ha a gazdálkodás alatt ma is az élet teljességének szervezését értenénk, akkor a gazdasági koncepciójú problémafelvetés éppenséggel lehetne megfelelő komplexitású, azonban jelen körülmények között, az egzakt matematikai összefüggésekre fókuszáló, materiális szemléletű olyan gazdaságtudomány esetében, amely szándékosan el is határolódik a komplexitás vonatkozásában kompetens társtudományoktól, csakis korlátos eredmények várhatók. A demográfiai válság ok-okozati rendszere meglehetősen tág összefüggésrendszerben értelmezhető, hiszen a demográfiai diskurzusnak – a látszat ellenére – nincs kitüntetett homogén pontja, így a problematika nem rendezhető homogén struktúrába, következésképpen a diskurzussal szemben az univerzalitás követelményét támasztja.
Jelen gondolatmenetben nincs esélyünk többre vállalkozni, mint a hiányolt komplex irányok vázolása, egy ténylegesen elméleti egyensúlyi állapotból kiindulva, úgy, ahogyan azt a Kortárs Női Reflexiók Fórumának kutatási koncepciója értelmében támogatni tudjuk.
Az ókori görögöktől örökölt ökonómia (oikonomia) szavunk annak idején a létezés teljességének egy szakrális, egyensúlyi rendbe történő szervezését jelentette. Az ember mai létezési körülményeivel szemben azonban az akkori feltételek szerint ez a természeti erőforrásokkal közvetlen érintkezésben volt lehetséges, vagyis az embernek magának kellett a földdel és az állatokkal közvetlen tevékenységben, hosszabb idő távlatában egyensúlyi feltételrendszer kialakítására törekedni, mely rendszeren belül működtető erőforrásként szinte kizárólag saját, korlátos fizikai erejére támaszkodhatott. Éppen ezért, egy ilyen rendszerben minden valósan működő tényező a maga funkcionális értéke szerint foglalta el helyét a társadalmi értékrendben, illetve a funkcionális értékrend közvetlenül nyilvánult meg a szokásokban, a jogban és az intézményrendszerben. Egyensúlyra törekvés nyilvánult meg a rendszer minden belső tényezőjének kialakításában, mint a művelésre igénybe vehető földterületek mennyisége, és a művelésre alkalmas népesség, és annak fogyasztási igénye között, vagy a vad-, félvad-, illetve teljesen háziasított állattartás mennyiségi jellemzőinek szükségletek szerinti hangolásánál, de ugyanígy a rendszer működését biztosító hierarchikus szerveződésű intézmény meghatározásában, illetve a rendszer védelmét biztosító hierarchikus alrendszer vonatkozásában is.
Ugyanez a koncepció és ugyanez az értékelv szükségképpen képeződött le a társadalom legkisebb egységére, a családra, amiben a megfelelő szakrális térben, mintegy Isten tenyerén élve, valós szerves egységben jelentek meg olyan fogalmak, mint az évkör periodikusan ismétlődő ünnepei, az életszentségek a gyermekáldással, a beavatási szertartásokkal – mint a házasság –, az élet-halál határmezsgyéjének átlépését kísérő rítusokkal, a szakralitást beköltöztetve a családi otthonba a házi oltárral. A társadalomban, tekintettel a társadalmat alkotó emberi élet fontosságára, megfelelően jelentékeny hely illette a nőt – a szülő nőt –, avagy az anyát, aki az élet létrehozójaként, női funkcióinak működtetőjeként a személyek harmonikus, egymást segítő életvezetésének megvalósításán munkálkodhatott. Mi sem reprezentálja ezt jobban, minthogy a görög kultúrában a bölcsesség attribútuma nem hímnemű, hanem nőnemű istenségben – Sophiában – manifesztálódik. De itt érdemes megemlíteni a magyar hagyományban máig jelenlévő Boldogasszony-kultuszt, ami messze a kereszténység előtti időkre vezethető vissza, és a hagyomány szerves részét képező nőtiszteletet.
Az egymással szervesen összekapcsolódó funkciók működési lehetőségét az ember szinte kegyelmi ajándékként fogta fel, és ezért ezek gyakorlásában kötelességszerűen tökéletességre törekedett. Magát az életet is ajándékba kapta, amit dolga volt a saját életén túl, a saját életének túlélését biztosító társadalmi létezésnek alárendelni. Az egész működő rendszernek a fenntartásában a legnagyobb érték, a jövőre irányuló túlélés záloga, a gyermek volt.
Tudunk olyan zártnak nevezhető társadalmakról, amelyekben hosszabb időszakokon keresztül biztosítható volt egy ilyen ideális egyensúlyi rend. Más kérdés, hogy hatalmi koncepciók időről-időre eredményezhettek akár jelentős anomáliákat is. Nem utolsósorban az embernek, mint fizikai erőforrásnak a fontossága jelenthetett olyan tényezőt, aminek függvényében érdemes lehet vizsgálni a föld népesedésének időbeli történetét, különös tekintettel arra, ahogyan az a 20. századra kulminál.
Jelenleg a demográfiai problémának kizárólag globális felvetése tekinthető érdeminek. A föld egészét figyelembe véve a túlnépesedési és népességfogyási tendenciák egyszerre vannak jelen, és ezek egymással összefüggenek, egymásra hatnak, meghatározva azoktól a létezési körülményektől, melyek alakítják a jelenséget értelmező tudatformákat. Mindazonáltal érdemes figyelni a helyi és ideiglenes anomáliákra, amelyekben általában valamely hatalmi működés tükröződik pozitív vagy negatív hatásként, mert ezekből az anomáliákból értékes következtetések vonhatók le. A „nép”, amelynek népességéről van itt szó, mindenesetre csak alkalmazkodik azokhoz a létezési feltételekhez, amelyeket tapasztal maga körül, és amelyeket többnyire a hatalom definiál számára. Ilyen módon rendkívül tanulságos Kína történelmének 20. századi anomáliája, aminek kezelésére kényszerült a hatalmi gépezet, de nem tudott jó választ adni, és válaszának negatív következményei jelenleg még beláthatatlanok. Ilyennek tekinthető továbbá a hibás törvénykezés nyomán a 19. században Magyarországon, elsősorban a Sárközben kialakult egykézés is (súlyos társadalmi tünetekkel).
A megfelelő igényű, globális koncepciójú vizsgálatban ma lehetetlen figyelmen kívül hagyni a modernitás hatását az embernek, mint fizikai erőforrásnak a leértékelődésére, a társadalomnak a természeti működéstől való elszakadására, a deszakralizálódásra, a funkcionális nemi szerepek megváltozására, az individualizmus térhódítására, majd a posztmodernben a kultúra olyan individualizációjára, melyben a személy önértelmezése társadalmi támasz hiányában, magára maradva, totális bizonytalanságba süllyed, s éppen ezért bármilyen torzulásra hajlamos, kiszolgáltatva így önmagát minden vonatkozásban tőle távol eső hatalmi érdekeknek.
Végezetül fontos felhívni a figyelmet arra a tényre, hogy mivel a modernitás óta a hatalom forrása kizárólag a materializált értelmezésű gazdaság, a spontán hatalmi érdekeknek törvényszerűen esik áldozatul a demográfiai egyensúly. Ebből a szempontból pedig egyértelmű, hogy fenntartható demográfiai egyensúly csakis úgy vethető fel, amennyiben mód nyílhat a demográfia problémájának értelmezésén és a megoldás tervezésén a gazdasági érdekektől és módszertantól függetlenítve dolgozni. A demográfiai trendek kedvezőtlen hatásai gazdaságpolitikai intézkedésekkel enyhíthetőek, hosszú távon valós megoldásnak azonban csakis egy biztonságiasítási folyamatban van realitása, aminek az a feltétele, hogy a demográfiai egyensúlyt egy élő/biológiai rendszerben értelmezzük. A biztonságiasítás hozhatja felszínre azt a mélyebben húzódó ellentmondást, miszerint a nyugati társadalmak liberális kárelvének (harm principle) következetes alkalmazása kezdi egy bizonyos ponton túl magának a liberális társadalomnak és gazdaságfelfogásának a létét is fenyegetni.
Következésképpen megkerülhetetlen a homo oeconomicus liberális önközpontúságán és a gazdasági fejlődés öncélúságán felülemelkedő problémafelvetés: a gazdasági fejlődés, a jó(l)lét és az individuális boldogság kontextusán túlmutató hosszú távú nemzetpolitikai, illetve az emberi civilizáció tartós fennállását biztosítani képes egyensúly szempontja. Mindezen kihívás pedig a közgazdaságtan újraértelmezésének igényén túl elvezet bennünket a nőiség tényleges kérdésköréhez. Jelen felvetésben a probléma komplexitásának érzékeltetésére csak jelezni tudjuk, hogy a teljes kérdéskör meghatározó részét képezi az a kulturális deformáció, ami a társadalomban a felvilágosodástól a „nőkérdést” folyamatosan élezi. És lévén a nők a demográfia kihagyhatatlan tényezői, a demográfia problémája a nőkérdés megoldása nélkül elgondolhatatlan. Ennek érdemi kifejtése azonban további publikációkban várat magára.
A szerző a Kortárs Női Reflexiók Fórumának elnöke
