A vikingek, akik a 8. és 11. század között uralták az észak-európai tengereket, rendkívüli harci képességeikkel és gyors rajtaütéseikkel váltak hírhedtté. A viking portyázók nemcsak raboltak és pusztítottak, hanem le is telepedtek, kolóniákat alapítottak és hosszú távon befolyásolták Európa politikai térképét. A vikingek brutalitása és hatékonysága sokkolta a korabeli európai társadalmakat, és mély nyomot hagyott a középkori krónikákban. Ezek a skandináv portyázók nem csupán a harci képességeikről voltak híresek, hanem a fegyelmezettségükről, kifinomult hadviselési stratégiáikról és a terror alkalmazásáról is, amelyekkel félelmet és rettegést keltettek ellenfeleik körében. A „viking” szó eredete és jelentése több elmélet szerint magyarázható, de a legelfogadottabb nézet szerint A „viking” kifejezés az óskandináv „víkingr” szóból származik. Az „víkingr” eredetileg olyan személyt jelentett, aki tengeri portyákon vett részt, vagyis tengerjáró harcost, kalózt.
A vikingek harci stratégiájukat a gyorsaságra és a meglepetésszerű támadásokra építették. Kiváló hajóiknak, a drakéknak vagy más néven a sárkányhajóknak köszönhetően gyorsan és észrevétlenül közeledtek a part menti célpontokhoz. Az ilyen rajtaütésszerű támadások során a vikingek gyorsan partra szálltak, megtámadták és kifosztották a célpontot, majd ugyanolyan gyorsan visszavonultak. A lindisfarnei kolostor elleni támadás 793-ban egy híres példa erre a stratégiára. A vikingek hirtelen rajtaütése megrázta az angolszász világot, és hírük gyorsan elterjedt Európa-szerte, mint kegyetlen és hatékony harcosok. A váratlan támadások miatt sok part menti város és kolostor megerősítette védelmét, de a vikingek rugalmas stratégiájuk révén továbbra is sikeresek maradtak. Párizs, viking ostroma 845-ben különösen jól mutatja a vikingek terroralkalmazását. Ragnar Lodbrok vezetésével a vikingek kifosztották a várost, hatalmas váltságdíjat követelve. A brutális támadás és a követelt váltságdíj sokkolta a frank birodalmat, és hosszú időre belevéste a vikingek félelmetes hírnevét Európa történelmébe.
A szigorú szervezettség, a gyors és rugalmas támadások, valamint a kegyetlenség együttesen biztosították, hogy a vikingek neve rettegést keltsen Európa-szerte. Ezek a harcosok nem csupán hódítók, hanem a középkori hadviselés mesterei is voltak, akik örökre beírták magukat a történelemkönyvekbe.
Ezzel szemben a mongolok, Dzsingisz kán vezetésével, a 13. században sokkal nagyobb területeket, szinte egész Ázsiát és Kelet-Európát meghódították.
A mongol hadsereg híres volt fegyelmezettségéről, kifinomult harci stratégiáiról és a terror mesteri alkalmazásáról. Dzsingisz kán vezette harcosok nem csupán katonai bravúrok révén váltak a középkor rettegett erejévé, hanem pszichológiai hadviselésük révén is, amely számtalan várost és birodalmat kényszerített térdre. A mongol hadsereg szigorú fegyelmezettsége már a szervezeti felépítésükben is megnyilvánult. A tízes, százados és ezredes egységek szigorú hierarchiában működtek, ahol minden harcos pontosan tudta, mi a feladata. A katonák közötti szigorú rend fenntartása lehetővé tette a gyors és hatékony parancsvégrehajtást, ami különösen fontos volt a gyors hadmozdulatok során. Egy példa a fegyelmezettségükre, amikor a mongol seregek Batu kán vezetésével 1241-ben Európába vonultak, az egységek közötti kommunikáció és a logisztikai támogatás annyira olajozottan működött, hogy képesek voltak hosszú hónapokon keresztül fenntartani az előrenyomulást. Az ellenség sokszor csak csodálkozva figyelte, miként képesek ezek a távoli vidékekről érkező harcosok ilyen fegyelmezetten és szervezetten harcolni. Képzeljük csak el, hogy egy mongol tábori gyűlés titkos megfigyelői vagyunk! A harcosok olyan rendezetten sorakoznak fel, hogy még, az egy kötélen lógó varjak is megirigyelnék ezt a precizitást. Ha azt mondják nekik, hogy „jobbra át”, azonnal 90 fokos szögben fordulnak, és nem csak az irányt, hanem a vágószög pontosságát is betartják.
A mongolok egyik legfélelmetesebb harci stratégiája a cseles visszavonulás volt. Ez a taktika lehetővé tette számukra, hogy színlelt meneküléssel az ellenséget csapdába csalják. A visszavonuló mongol seregek szándékosan kiszolgáltatottnak mutatták magukat, hogy az üldöző ellenség szétszóródjon és rendezetlenné váljon. Amikor az ellenség már azt hitte, hogy győzelmet aratott, a mongolok hirtelen megfordultak, és körkörös támadást indítottak.
1241-ben a muhi csata során a mongolok ezt a stratégiát alkalmazták a magyar hadsereggel szemben is. A magyarok, miután a mongolok visszavonulást színleltek, magabiztosan üldözőbe vették őket. Ekkor a mongolok hirtelen visszafordultak, és körbezárták az üldözőket, súlyos vereséget mérve rájuk.
A mongol hadsereg nemcsak katonai erejével, hanem a terror eszközeivel is megfélemlítette ellenfeleit. Gyakori taktika volt, hogy ha egy város nem adta meg magát azonnal, akkor a lakosságot lemészárolták, hogy a következő városok már előre rettegjenek a mongoloktól. Ez a módszer hatékonyan megtörte az ellenállást, és elősegítette a gyors hódításokat.
Egy híres példa erre Nishapur városának ostroma volt 1221-ben. Amikor a város lakói ellenálltak, Dzsingisz kán parancsára a mongol seregek a teljes lakosságot kiirtották, ezzel terrorizálva a környező területeket. A túlélők beszámolói gyorsan elterjedtek, és sok város már inkább kapitulált, mintsem hasonló sorsra jusson.
A két nép könyörtelenségét összehasonlítva elmondható, hogy míg a vikingek portyázásai és hódításai jelentős károkat okoztak és mély félelmet keltettek Európában, addig a mongolok hódításai sokkal nagyobb földrajzi területet érintettek és sokkal több emberáldozattal jártak. A mongolok stratégiája és a hadviselésükben alkalmazott brutalitás messze felülmúlta a vikingekét.
Így tehát, ha a könyörtelenség mértékét a pusztítás nagyságában és az áldozatok számában mérjük, a mongolok kétségkívül felülmúlják a vikingeket. A mongol birodalom hódításainak hatásai sokkal szélesebb körűek és tartósabbak voltak, amely a történészek szerint is a történelem egyik legkegyetlenebb hódító népévé teszi őket.
