Thermidor – így nevezték a francia forradalom idején a nyár legforróbb hónapját. Az elnevezés a görög thermosz (forró, meleg) szóból ered és (visszamenőleg) 1792 óta jelezte a július 19-től kezdődő harminc napot. Jusson ez eszébe mindenkinek, amikor a strandon forró kávét vagy hideg narancslét tölt a termoszából, amely a nyelvészek szerint a bájos német Thermosflasche szóból került hozzánk. Thermidor 9. napja a szederről kapta a nevét, mivel a lelkes francia forradalmár polgártársak minden napnak is adtak nevet. Thermidor 9-e valójában július 27-ét jelöli. Nevezetes nap: ezen a napon bukott meg a jakobinus diktatúra, s ha már megbukott, másnap ki is végeztek legalább száz jakobinust, akik még éltek valami végzetes hanyagságból kifolyólag. Köztük Robespierre-t, Saint Just-öt, Couthont.
A jakobinus diktatúra – és általában a francia forradalom – nagy iskolája az emberi szándékok és az emberi képességek közti ellentétnek. Legnagyobb tanulsága, hogy az ember elszabadulása az isteni kötelékből olyan indulatokat, zsarnoki hajlamokat, vérgőzös világmegváltást szabadít el, amelyből visszautat találni már nagyon nehéz. Ha teatralitásra törekednék, azt mondanám, a mai napig sem sikerült, de nem törekszem ilyen bombasztikus kijelentésre. Az kétségtelen, hogy a Hőség havának 9. napján nem sikerült végleg felszámolni mindazokat az indulatokat, ambíciókat, téveszméket, amelyek a jakobinusokat jellemezték. Pandora szelencéje kinyílt, és újra meg újra megjelentek és megjelennek a tűrhetetlenül önző és emberellenes ambíciók. A történelemtudománynak rendelkezésre kellene állnia annak a képességnek, hogy láttassa – a múltat felidézve –, hogy mire számíthatunk. A politikusoknak pedig ez alapján meg kellene, hogy legyen a képessége, hogy megakadályozzák a történelem zsákutcáinak ismétlődését. Viszont ez sajnos nincs így. Történelmi folyamatok lehetnek hasonlók, eszmék, eszközök, mentalitások ismétlődhetnek, de a dolgok sohasem ismétlődnek meg ugyanúgy. Még egyetlen pillanat sem. Ez lehetetlen.
Rengeteg hasonlóság mutatható ki Robespierre-ék, a párizsi kommün vezetői, Leninék, Kun Béláék és a huszadik század összes kisebb-nagyobb diktátorai között, ideértve Sztálint, Maot, Mussolinit és Hitlert is. És persze különbségek is vannak. A nagy kérdés az, ellent tudunk-e állni annak, hogy a hasonló világmegváltók diktatúrája visszatérjen Európába? Hogy a hasonló eszmék, eszközök, mentalitás újra meghonosodjon. Talán még tíz éve sem nyugtalanított volna ez a kérdés. De ma már nyomaszt, döntően azért, mert látom a jeleket Európában és Észak-Amerikában is, amelyek becsempészik mindennapi életünkbe az először a jakobinusok által állami szintre emelt terrort.
Mindennek az alapja már régen nem a jog és a törvény, hanem hogy a jogot és törvényt hogyan és ki alkalmazza. Sőt: ki és mire használja fel. A hatalom csúszik a birodalmi központok burokráciája felé. Ennek pedig megvannak az eszközei az engedelmesség kikényszerítésére. Az első lépés a kizárólagos szellemi uralom. Nincs itt ideológia, inkább fellengzős frázisok a jellemzők, de ezekkel is lehet szellemi uralmat gyakorolni. Végső soron az ilyen állapotok a nihilizmushoz vezetnek. Elutasítják a keresztény hitet és vallást, nemet mondanak a nemzetekre, a hazafiságra, nemet a szerződésekre. Nemet a társadalom tradícióira. Nemet a kritikára, nemet a „politikailag inkorrekt” gondolatokra, nem a békére. Háborúra nagy szükségük van a hatalom mániákusainak, mert felgyorsítja a folyamatokat, magyarázza a természetellenes szellemi és hatalmi koncentrációt. Legtöbbször mindkét oldalon. Mindenki erre játszott: Robespierre-ék, és szemben az angolok vezette összes koalíció 1815-ig. Ez ágyazott meg a poroszoknak, hogy 1871-ben, éppen Párizsban, a franciákat legyőzve kiáltsák ki a második – immáron – egységes német birodalmat. Lenin, Sztálin a „külső és belső” háborúra hivatkozva hozták létre a hatalom elképesztő koncentráltságát, és újabb háborúkra készültek minden nap, miként Hitler is. Mussolini az őrületig törte e fejét, hogy merre támadjon gyengécske seregével, végül Etiópia és Albánia maradt. De háború volt az is.
Folytathatnánk a sort, de minek. Számunkra nyilvánvaló, hogy minden konfliktust meg lehet oldani békésen. A sajátjainkat is. Már tudjuk, hogy jobb lett volna békésen, s akár engedve, sokat engedve kezelni a helyzetet egykor a huszadik század elején. Akkor talán nem kerülünk trianoni helyzetbe. Akkor még nem tudtuk, ma már tudjuk, hogy háborúban nem nyerhetünk. Semmit. Az angolok – bocsánat, britek – vajon hogyan gondolkodnak? Churchill világosan beszélt: mi a háború célja? A győzelem. A többi kellően homályos. Mit kezdünk a győzelemmel? Elősegítjük az emberiség elhivatottságát, hogy egyre közelebb jusson a céljához. Mi is az a cél? A hatalom és a brit birodalom. Hogy Közép-Európát tálcán nyújtották át Sztálinnak és a kommunista diktatúrájának, járulékos veszteség.
Most is háború zajlik. Néha nem értjük a „vérszomjasokat”, értelmetlennek ítéljük a brüsszeli harciasságot, hiszen láthatóan árt Európának. Pedig ez csak a régi nóta a külső és belső ellenségről. A háború megköveteli a társadalom erőteljes megfigyelését, az összezárást, a rendkívüli megoldásokat. A jog és szokások felrúgását. Csak a hatalomhoz – fellengzősebben: a néphez – hűeket illeti meg a jog. Mindenki más ellenség. Gyanús. Összeesküvő. Ebben valóban kísérteties hasonlóság Robespierre-ék, Sztálinék és Rákosiék és néhány mai „vérszomjas” között. És ennyi már elég is: a szellemi kirekesztés. Aki nem azonosul a hatalmon lévő klikkel, könnyen „ellenséggé” válhat. Aki tehát békepárti, az „oroszbarát”, az ellenség belső ügynöke. Vele szemben nem csak joga van a hatalmi klikknek eljárni, de kötelessége. Itt nincs jog és nincs törvény. Az ellenséget el kell pusztítani. Terror az erény nevében. Néhány hagymázas tollnok, „értelmiségi” és „politikus” már eljutott idáig. Ebben ismétli magát a történelem, de a helyzet mégsem olyan, mint a Hőség havában 1894-ben, az első magyar proletárdiktatúra nyarán 1919-ben, vagy éppen Rákosi elvtárs éberségének időszakában, 1949-ben.
Nem olyan, mert ellenállunk ennek a mentalitásnak. Ellen állunk a szellemi terrornak. Nekünk már nem lehet beadni, hogy az intrikusok rontják meg bizonyos képviselők lelkiismeretét. Régóta tudjuk, hogy az a lelkiismeret már egy fabatkát sem ér. S hogy van az a pénz, de mégsem vásárolhatnak meg árulónak mindenkit, akikért amúgy sem kár; s hogy a bértollnokok gyalázkodnak, rágalmaznak, szidalmaznak, de inkább már nevetünk rajtuk, mintsem elhinnénk a polgárháborúról, bukásról, elszigetelődésről, világvégéről szőtt intrikáikat. Derülni jó lenne az egészen, de nem lehet. Ahhoz túl feszült a helyzet. Egészen biztos vagyok benne, hogy Európa lakosságának egy százaléka sem szeretne háborúba menni és nem vagyok biztos benne, hogy néhány hónap múlva nem masíroznak jobb sorsra érdemes fiatalok valahol a világban a front felé. A győzelem reményében, persze. Legyen a győzelem az élet, a küldetés, a dicsőség. A legutolsó nagy európai háborúban ezt el lehetett fogadni a legfőbb célként. Persze sok-sok kérdőjellel. Kinek az élete, küldetése, dicsősége. De emelkedjünk ezen felül.
Ebben a fenyegető győzelemben mi lesz az élettel? Bolygó méretű atomháború esetén. Lehet, hogy valamilyen küldetés teljesül – szeretném tudni kié –, lehet, hogy a dicsőséges halál gyógyír lesz a sebre, de ahhoz a szenvedéshez, ami ránk várna sem a guillotine suhanása, sem az összes akasztófa és tarkólövés sem lesz mérhető. Ez nem menti fel egyik világmegváltó zsarnok uralmát sem, de remélhetőleg elgondolkodtat minket. Pusztulásból nincs szabadság. A hőség havában 1794-ben nagy dolog történt. Párizsban az emberek egy csoportja megálljt parancsolt a féktelen terrornak. Még dolgozott a guillotine, még nem szólalhattak meg a harangok, még nem adták vissza a templomokat, de a hit és a remény lassan visszatért. Míg élünk, mi is remélünk.
A szerző történész
