Akik már ebben a mostani században és évezredben születtek, azok számára elképzelhetetlen, hogyan gondolkoztak a nőkről a patriarchális kor évezredeiben, évszázadaiban a magukat nagyon is sokra tartó férfiak.
Azon vitatkoztak például komoly, „ tudományos” traktátusokban, hogy van-e egyáltalán lelkük a nőknek (asszonyi állatoknak), vagy olyanjuk csak a férfiaknak van. Bár szép lassan tisztult a kép, például egyre kevesebb férfi lett büszke arra, hogy nem engedi meg a feleségének, hogy írni, olvasni tanuljon, de ferde ötletekben még ezelőtt száz évvel sem volt hiány.
Azt tartották például, hogy a nőknek árt a testmozgás, a sport, mert attól „ felrobban a szívük”. Nem szabad nekik úszni sem, és az, hogy egy nő képes legyen átúszni a 33 kilométeres, veszélyekkel teli La Manche-csatornát, teljességgel lehetetlen.
Ezek a sületlenségek talán ártatlan hóbortoknak tűnhetnek, de valójában tragikus következményük volt a hétköznapokban. Nem csoda, hogy a New York-i hentes lánya, Trudi Ederle (Daisy Ridley) nem is akart mindebbe belenyugodni, mindenképpen úszni akart, nem csak a mozgás öröméért, hanem hogy a sok ártalmas zagyvaságot eltakarítsa az egyre inkább öntudatra ébredő nők útjából.
Hogy a felnőttek miért bíznak rá egy kisgyermekre egy borzasztó történetet, azt sokszor ők maguk sem tudják, de talán nem véletlen, ha ilyesmi megtörténik.
Trudi kanyarós, haldoklik, vagy legalábbis haldokolnia kellene a korabeli orvostumány szerint, amikor az édesanyja feldúltan tér haza a kikötőből, ahol egy kigyulladt gőzhajón benn égett sok száz nő. Meg tudták volna őket menteni, ha beugranak a kikötő vizébe, de nem mertek, mert egyik sem tudott úszni.
Ezt a történetet meséli el az édesanyja (Jeanette Hain) a beteg kislánynak, aki soha nem felejti el a kikötőből gomolygó fekete füstöt, amit az ablakból látott.
Az anya pedig elhatározza, hogy úszni tanítja a gyerekeit, és mit mond erre az apa? Hogy csak a fiát tanítsák úszni, mert nem való, hogy lány is ússzon, és mit szólnak majd az emberek.
De Trudi mindent bevetett azért, hogy nővérével együtt úszhasson.
A filmben a századelő megnyerő képsorokon tárul elénk. Krúdy tollára illő békebeli hentesüzletben élik a szereplők a fél életüket. Állig beöltözött nők tempóznak a frissen épült úszómedencékben és a tengerparti strandokon, gyönyörű régi autók robognak a New York-i utcákon, a modernitás, a sport lázában égnek az amerikaiak, de az olyan bevándorlók, mint az Ederle család, sora nehéz, ingatag. Viszont szeretik egymást, törődnek egymással, összetartanak jóban-rosszban, és így mindent meg is tudnak oldani.
Objektum doboz
A két lány, Meg és Trudi a Női Úszószövetség edzésein úszhat, Charlotte (Sian Clifford) személyében remek női edzőjük van. Igaz, hogy Trudit eredetileg fel sem akarja venni, mert a lány kizárólag a kutyaúszást ismerte addig, de aztán hamar az élre tör, bár a Párizsi Olimpiáig és a La Manche csatorna átúszásáig nem éppen fáklyás menet az útja.
A forgatókönyvírók több ponton eltértek az életrajztól, hogy jobban kiemeljék, milyen megalázó helyzetből tudott fordítani Trudi a maga és a nyugati világ összes nőjének a sorsán.
Jabez Wolffe (Christopher Eccleston) huszonkétszer próbálta meg átúszni a La Manche csatornát, de férfi létére egyszer sem sikerült neki, habár legalább a fogát nem hagyta ott, mint sokan mások, akiken kifogtak az áramlások vagy a köd.
Az úszószövetség elnöke erre a Wolfféra bízza a Párizsba induló amerikai női úszóválogatottat. Őt pedig nem érdekli, hogy a sportolónőknek jól kellene táplálkozniuk, és valamilyen formában edzeni, meg pihenni is, csak azzal foglalkozik, hogy férfiak ne kerüljenek a közelükbe. (Valamiért a legjobban a fedélzeten utazó norvégoktól félti őket.)
Az olimpián a csapat eredménye elmarad a várakozásoktól, és újra megkezdődik az általános károgás, hogy a nőknek nem való a sport. De Trudi nem hagyja magát, a viszonylagos kudarc, hogy nem olyan érmek születtek, nem annyi, mint várható volt, és a megaláztatás, hogy az olimpiáról hazatérő úszók közül csak Johnnie Weissmüllert ünnepelték, végképp megszilárdította benne az elhatározást, hogy valami visszavonhatatlan, megkérdőjelezhetetlen sikert kell felmutatnia, így választotta a La Manche csatorna átúszását.
És újra Wolfféra bízták…
Izgalmas, drámai, nagyon szép filmet látunk, és persze eszünkbe jut a tavalyi Nyad című film, Annette Beninggel és Jodie Fosterrel, akiket Oscar-díjra jelöltek a filmbeli alakításukért. A Nyad egy sokkal későbbi úszónőnek állít emléket, és olyan varázslatos az atmoszférája, olyan plasztikusan ábrázolja a hatvan feletti úszónő testi-lelki küzdelmeit, és olyan gyönyörű a tengeri képsora, hogy az egész úgyszólván felülmúlhatatlan.
A fiatal lány a hullámok hátán nem is próbálja felülmúlni, hanem teljesen másmilyen, más nézőpontú kosztümös alkotás, amely inkább arra fókuszál, hogy a Trudi körül élő, dolgozó, küzdő emberek hogyan élik meg az ő feltűnését, küzdelmét és győzelmeit. Miképpen hat rájuk, ha valaki magáért is küzd, de még inkább másokért, és azért, hogy valami jobb legyen a világban.
A film végén archív képsorokon láthatjuk az igazi Trudit versenyezni, a kamerák előtt pózolni, az Atlanti óceán habjaiból kisétálni, és látjuk a hatalmas ünnepet, amit a tiszteletére rendeztek Manhattanban.
Fiatal lány a hullámok hátán – Young Woman and the Sea – 2024
amerikai-magyar-olasz-angol-francia életrajzi film -123 perc
rendezte: Joachim Ronning
9/10
