Most, amikor magyarságunkban naponta sértenek meg bennünket a magasságos Európai Unió ilyen-olyan tagjai, megspékelve a roppant baráti és bosszú-politikát folytató Ukrajna bizonyos képviselőivel, kockázat nélkül kimondhatjuk, hogy nehéz a dolgunk magyarként ebben a megcsonkított hazában. Zajlik az olimpia, magyarként vizsgázunk az EU soros elnökségének szerepében, valamint közeleg nemzeti ünnepünk, augusztus 20. is, miközben naponta tűrnünk kell a világ nemzetellenes, magyarellenes vezéreinek ilyen-olyan bosszúhadjáratát. Megszoktuk, mondhatnánk és mondjuk is olykor, de azért megannyiszor berzenkedünk ellene – jogosan. Egyfajta rabszolgatartó egyesületbe léptünk bele ugyanis, ahol lényegében semmihez sincs jogunk, amit jónak tartunk.
Nem kellene sorolnom, de azért emlékeztetőül mégis megteszem: iszonyatos büntetés, mert nem óhajtjuk a migránsokkal elárasztani saját országunkat, melynek szabadságát (jelzem, elveszőfélben lévő szabadságát) mi vívtuk ki, évezredes harcokkal. Mindenféle jelző ránk aggatása (mégpedig egy világhatalom képviselőjének hazánkba küldött buzgó és hazug tevékenysége segítségével is), mert ellenállunk a gender-ideológiának, mert nem engedjük gyermekeink „átnevelését”, mert nem tartjuk helyesnek és törvényesnek mindenféle olyan ideológiák beszivárgását és törvényessé tételét, melyet nem tartunk jónak. Továbbá mert küzdünk, vagy inkább küzdeni próbálunk az ellen, hogy „lábon” megvegyék országunkat és az országunkon belül tevékenykedő árulóinkat külföldi támogatóik. Ugye milyen unalmas már ez a felsorolás? Csak éppen vannak, akik nem unják, inkább folytatják Magyarország-ellenes tevékenységüket.
Sorolhatnám még hosszan a törvényellenes beavatkozási kísérleteket, melyek mind-mind azért születtek meg, hogy ne érezzük jól magunkat magyarként Európában, Magyarországon belül meg kivált ne. A legvérlázítóbb (kinek a pap, kinek a papné alapon) Ursula von der Leyen minapi felszólalásának egyik „motívuma”, melyben a végtelenül demokratikus, személyiségét illetően vérlázítóan álságos, ám újra választott és gyenge jellemű Európai Bizottsági elnök kifogása Orbán úgynevezett békemisszióját illetően, melyet amúgy neki kellett volna megtennie, de sem esze, sem egyénisége nem teszi alkalmassá erre – szerintem amúgy semmire.
A fentebbi sorokban leírtakat amolyan emlékeztetőnek szántam azokhoz a tényekhez, melyekkel körülvéve, pontosabban, amelyekben benne élve mi hamarosan augusztus 20-át szeretnénk megünnepelni. Azt az idősebbeknek aligha kell mondanom, hogy augusztus 20. napja ma már nemzeti ünnepünk, államalapításunk történetére emlékezünk, ám hosszú évtizedekig az ünneplés jogát is elvették az emberektől. Ezért igazi ünneplésről nem is beszélhettünk, hiszen az igazságot nagy nyilvánosság előtt kimondani nem lehetett. Ma sem könnyű, az álságos Unióban meg kivált nem.
Itthon, a világháború utáni időkben sokan, sokáig nem tudtak Szent István királyról. Az államalapítás ünnepéről sem. Augusztus 20. az alkotmány ünnepe és az új kenyér ünnepe volt – az alkotmányon, melyet 1949-ben Rákosi jegyzett, sok ünnepelni való nem lehetett. Az új kenyér ünnepe mindig szép volt, még ha meg is keseredett sok ember szájában a kenyér. Szerencsére az utóbbi néhány évtizedben Szent István már „feltámadt”. Bár a korona, meg a „húscafat” gyalázását sokszor át kellett élnünk, s valószínű, most is vannak sokan, akik nem tudják, hogy több mint ezer esztendeje létrejött itt a Kárpát-medencében egy önálló, tekintélyes, szép ország, egy istenadta tehetséges embernek köszönhetően. Aki mert nagyot álmodni, és mert senkinek sem behódolni. Ő volt Szent István.
Hamarosan ünneplünk tehát. És – ilyet nem szoktak írni, de leírom – egy kéréssel fordulnék a tisztelt olvasóhoz. Szeretném, ha az alább leírt idézetet mindenképpen segítenének elterjeszteni, megőrizni, sokszor elővenni, gyermekekre, unokákra hagyományozni. Azért, hogy mindenki őrizze, továbbadja, elgondolkodjon rajta, és talán még az is megeshet, hogy a hazájához való viszonyt, a hazáért teljesített szolgálat értelmét is jobban megérti általa. Az idézet Sík Sándor költő, piarista tanár hagyatékából való. Íme: „Magyarnak lenni Szent István tanítása szerint erkölcsi fogalom – még senkit sem tesz magyarrá az, ha magyarul beszél. (…) Senkit sem tesz magyarrá az sem, hogy a vére magyar, sőt még az sem, hogy magyarnak vallja magát: a magyarságot erkölcsi küzdelemmel, Isten sürgette cselekvéssel kell kiküzdeni. (…) Magyarnak lenni hit. Hit a magyarság hivatásában. Hit abban, hogy Isten akar velünk valamit, és hogy a magyarság képe megvalósítani ezt az isteni gondolatot. Magyarnak lenni: szeretet, együttérzés, átölelése mindannak, ami magyar, a magyar földnek, utolsó talpalatnyi rögének, a magyar történelemnek, minden mozzanatával, a magyar embernek, valamennyinek, a hárommillió koldusnak és a másik hárommillió, emberhez nem méltó életet élőnek is. Ez cselekvés: levonni a konzekvenciáját ennek a hitnek és ennek a szeretetnek, tenni tunyaság, kényelem, önérdek ellenére is, amit erkölcs, amit lelkiismeret, amit Isten megkíván.”
A szerző újságíró
