– Észak-Korea feladta a két ország egyesítésének tervét. Eddig az újraegyesítés volt Észak-Korea első számú geostratégiai célja. Mi okozta ezt a gyökeres változást?
– A kelet- és közép-európai rendszerváltozások időszaka óta Észak-Korea számára egyértelmű, hogy a Koreai-félsziget egyesítését saját irányításuk alatt nem fogják tudni végrehajtani. Tehát azt a kísérletet, amit 1950-ben megpróbáltak végrehajtani, illetve ami Vietnamban lezajlott a múlt század második felében, és a két vietnami állam szocialista zászló alatti újraegyesítéséhez vezetett, az náluk nem fog tudni megvalósulni. A rendszerváltozások óta a phenjani rezsim tudja, hogy számukra az egykori NDK sorsa körvonalazódik, ami nyilván nem kis aggodalommal tölti el a rezsim döntéshozóit. Amikor baloldali kormányzatok voltak hatalmon Dél-Koreában (1998–2008, illetve 2017–2022 között), igyekeztek minden támogatást megadni a KNDK-nak, hogy megindulhasson az északi területek fokozatos integrálása a dél-koreai gazdaságba. Ezeknek a kísérleteknek a végén azonban mindig felbukkantak a phenjani rezsim alapvető korlátai: az északi vezetés akarja is a dél-koreai beruházásokat, de közben nagyon tart is azoktól, hisz látták, hogy az enyhülés folyamata hova vezetett az 1980-as évek végén Kelet- és Közép-Európában.
Csoma Mózes: Kim Dzsongun nem kockáztathatja az apjától és nagyapjától örökölt „birodalom” fennmaradását
Fotó: MH/Balogh Dávid
– Észak-Korea Dél-Koreát első számú ellenségnek minősítette, és a háború lehetőségét sem zárta ki. Phenjan komolyan háborút akar a félszigeten?
– A két koreai állam viszonyát egy „húzd meg, ereszd meg” folyamathoz lehetne hasonlítani. Dél-Korea és Észak-Korea már 1972-ben elvi egyezséget kötött arról, hogy a félsziget egyesítését békés úton kell végrehajtani. A két ország 1991-ben egy formális meg nem támadási egyezményt is kötött egymással, ugyanakkor a két állam egymáshoz való viszonya mindig nagyban függ attól, hogy milyen politikai indíttatású kormányzat van hatalmon Dél-Koreában. Amikor balközép indíttatású szöuli vezetés regnál, akkor a Korea-közi viszonyok rendszerint jobbak, amikor konzervatív irányítás van Dél-Koreában – mint napjainkban – akkor a két ország viszonya rendszerint feszültebb. A KNDK rendszeresen fenyegetőzik „atomháborúval”, a dél-koreai főváros „lángtengerbe” borításával. Az egyik dél-koreai rádióműsorban néhány éve össze is gyűjtötték az összes ilyen jelzőt, amit alkalmazni szoktak. Tényleges háború kirobbanására a kelet-európai rendszerváltozások időszaka óta már nem kell számítani, ugyanis a phenjani vezetés tökéletesen tisztában van azzal, hogy egy ilyen konfliktus a Kim-család uralmának végét jelentené. A konfuciánus tradíciók szerint pedig senki sem teheti kockára azt az örökséget, amit saját felmenőitől kapott. Így Kim Dzsongun sem kockáztathatja az apjától és nagyapjától örökölt „birodalom” fennmaradását.
– Mindez összefügg azzal, hogy Phenjan lőszert küld Oroszországba, sőt kölcsönös segítségnyújtási megállapodást írt alá Moszkvával?
– Észak-Koreának nagy szerencséje van azokkal a változásokkal, amelyek az elmúlt hét-nyolc évben a nemzetközi politikában végbementek. Korábban, 2017-ben, addig nem tapasztalt nemzetközi „nagykoalíció” alakult, hogy büntetőintézkedésekkel rákényszerítse a phenjani rezsimet a rakétatesztek és a nukleáris próbarobbantások feladására. Ezekhez a szankciókhoz akkor Kína és Oroszország – a KNDK két hagyományos „nagyhatalmi patrónusa” – is csatlakozott, az egyik phenjani kommüniké pedig a „blokád alá vont Leningrádhoz” hasonlította az ország helyzetét. Mindezekhez képest hatalmasat változott a világ az elmúlt hét-nyolc évben. Egyrészt az amerikai–kínai rivalizálás következtében Kína már kevésbé kritikus a KNDK-val szemben, másrészt az orosz–ukrán háború fejleményei nagy mértékben felértékelték a KNDK-t Oroszország számára. Míg 2017-ben a moszkvai döntéshozók is csatlakoztak a phenjani rezsimmel szembeni büntetőintézkedésekhez, az ukrajnai háború első évétől már igyekeznek Észak-Korea minden kérését teljesíteni. Ez egy tipikus win-win szituáció, ugyanakkor az észak-koreai fél tekinthető a fejlemények nagyobb nyertesének. Mindenfajta belső változtatás nélkül sikerült kitörniük a „blokád alá vont Leningrád” állapotából, miközben az orosz felet a kényszerűség motiválja, hisz a nyugati világban szinte alig maradtak működő kapcsolataik.
– Kim Dzsongun elérkezettnek látja az időt, hogy ilyen „hátszéllel” ismét – ahogy ezt Észak-Korea tette orosz és kínai segítséggel 1950-ben – megtámadja Dél-Koreát?
– Ezt a lehetőséget kizártnak tartom. Az észak-koreai vezetésről nagyon sok rosszat el lehet mondani, de azt nem, hogy ne ismernék fel a saját érdekeiket. Egy háborús konfrontáció semmiképpen sem egyezne az érdekeikkel, mivel az minden bizonnyal a KNDK önálló államiságának megszűnéséhez vezetne. A jelenlegi helyzetet semmiképpen sem lehet 1950-hez hasonlítani, amikor a KNDK két „nagyhatalmi patrónusa”, a Szovjetunió és a Kínai Népköztársaság hozzájárult az észak-koreai agresszióhoz. Napjainkban senki sem látna szívesen egy fegyveres konfrontációt Kelet-Ázsiában, aminek könnyen az lenne a végkimenetele, hogy amerikai támaszpontok jelennének meg a jelenlegi észak-koreai területeken.
– Az ukrajnai háború kitörése óta rendszeresen visszatérő kérdés, hogy küld-e Észak-Korea katonákat Ukrajnába? Észak-Korea a konfliktus részévé válhat?
– A Koreai Néphadsereg harcoló alakulatainak Ukrajnába küldése egyetlenegyszer sem vetődött fel, erre csupán egy orosz televíziós műsorban egy meghívott vendég tett javaslatot, amit később a világsajtó körbeidézett. Ugyanakkor 2022 nyarán a phenjani orosz nagykövet, Alexandr Macegora egy interjúban megemlítette, hogy az orosz fél esetlegesen észak-koreai munkaerőt venne igénybe a megszállt területek infrastruktúrájának újjáépítéséhez. A gyakorlatban ez azt jelentené, hogy a Koreai Néphadsereg műszaki alakulatai – nyilvánvalóan megfelelő orosz ellentételezésért cserébe – építenék újjá a településeket. Oroszországban jelenleg is nagy számban dolgoznak észak-koreai vendégmunkások, akiknek a foglalkoztatását az ENSZ egyébként megtiltja a tagállamai számára, de Oroszország a rendelkezést nem veszi figyelembe. Pontosan úgy, mint ahogyan nem veszi figyelembe a KNDK-val folytatandó fegyverüzletek tilalmát sem.
– Putyin több mint húsz év után idén júniusban látogatott Észak-Koreába. Phenjan viszont eddig inkább Kína hátsó udvarának számított. Most a két atomnagyhatalom egymás riválisa a térségben?
– A Koreai-félsziget 1895-ig a Kínai Császárság érdekszférájába tartozott, majd 1905-ben az agresszívan terjeszkedő Japán Birodalom uralma alá került. A második világháború végén ezt a helyzetet váltotta fel a félsziget két részre osztása: a 38. szélességi foktól északra lévő terület a Szovjetunió érdekszférájába került, míg az attól délre lévő terület az Egyesült Államokéba. A hidegháborús szembenállás során a KNDK mindvégig a szovjet birodalom perifériáján regnáló szatellitország volt, nagyjából akkora mozgástérrel, mint a Ceaușescu-féle Románia. Az 1990-es évek elején – mivel a Szovjetunió megszűnt létezni – a KNDK a koreai hagyományoknak megfelelően visszakerült a kínai érdekszférába. Ez a helyzet ugyanakkor fojtogató volt a phenjani döntéshozók számára, nem csupán a történelmi tapasztalatok következtében, hanem a Kínától való egyoldalú függés miatt is. Ez helyzet az elmúlt két év során egyértelműen megváltozott, mivel a KNDK az orosz kapcsolat következtében diverzifikálni tudja külkapcsolatait. Oroszország és Kína egyébként egyértelműen versenytárs a KNDK vonatkozásában, ennek megértéséhez pedig elég ránézni egy Kelet-Ázsia-térképre. A KNDK és Oroszország közös határszakasza ugyanis blokkolja Kína kijutását a Japán- (koreaiul: Keleti-) tengerre. Emiatt a két nagyhatalom az elmúlt 40 év során folyamatosan versengett egymással az észak-koreai Radzsin kikötőjének használatáért.
– Mindez azt jelenti, hogy Észak-Korea kitört az elszigetelődésből?
– A KNDK-nak sikerült ugyan kitörnie abból az elszigeteltségből, amelybe 2017-ben kormányozta saját magát, de ez a kitörés csupán az orosz kapcsolatok megélénkülését jelenti. Az ENSZ részéről továbbra is számtalan büntetőintézkedés van érvényben az országgal szemben, a nyugati országokkal fenntartott – egyébként alacsony intenzitású – kapcsolatok lényegében megszűntek, a koronavírus-világjárvány kezdetén távozó nyugati diplomáciai missziók továbbra sem tértek vissza Phenjanba. Oroszország révén egy fontos kapu nyílt meg Észak-Korea számára, ugyanakkor a kulisszák mögött több érzékeny veszteséget is elszenvedtek. Tavaly több „harmadik világbeli” országban zárták be nagykövetségeiket, az idei év elején pedig a phenjani rezsim régi szövetségese, a szocialista Kuba is felvette a diplomáciai kapcsolatot Dél-Koreával.
– Az első hidegháború katonai küzdelmeit Koreában, Vietnamban, Laoszban, Kambodzsában vívták. Most viszont a harctér Európára terelődött át. Szöul éppen az orosz–észak-koreai kölcsönös segítségnyújtási megállapodás miatt felvetette, hogy fegyvereket szállítana Ukrajnának. Észak-Korea „felértékelődése” miatt eszkalálódik a konfliktus?
– A dél-koreai hadiipar nagy kapacitásokkal rendelkezik, az elmúlt évek során több fontos megállapodás köttetett olyan országokkal, amelyek közvetett formában érintettek az ukrajnai konfliktusban. Elsősorban Lengyelországot kell kiemelni, mivel a közép-európai ország 180 dél-koreai gyártmányú harckocsi és 48 önjáró tarack vásárlásáról döntött, ráadásul ezeket további több száz eszköz helyszíni legyártása követi majd. Nem tartom valószínűnek, hogy Dél-Korea közvetlenül juttatna majd fegyvereket Ukrajnának, a szöuli döntéshozók célja sokkal inkább az, hogy a dél-koreai hadiipar a NATO állandó beszállítójává válhasson. Két év óta egyébként nagyon intenzíven fejlődnek a kelet-ázsiai ország és az észak-atlanti szövetség kapcsolatai.
– Putyin viszont éppen Vietnamban arra figyelmeztette Dél-Koreát, „nagy hiba” lenne, ha fegyvereket szállítana Ukrajnának, és egy esetleges megtorlással is fenyegetőzött. Mindez azt is jelenti, hogy Észak-Korea annyira fontos lett Oroszországnak, hogy akár egy háborút is megkockáztatna Kelet-Ázsiában?
– Az ilyen jellegű retorikai ütésváltások az elmúlt években gyakran előfordultak Oroszország és az Egyesült Államok szövetségesei között. Úgy vélem, hogy Oroszország semmiképpen sem érdekelt abban, hogy távol-keleti határai közelében egy bizonytalan kimenetelű fegyveres konfliktus robbanjon ki, hisz Oroszországnak az a része jelenleg is több – kevésbé látványos – nehézséggel küzd. Az egyik ilyen dolog a demográfiai krízis: miközben a távol-keleti orosz területeken rendkívül alacsony a népsűrűség, az Amur-folyó túlpartján lévő kínai területek rendkívül túlnépesedettek. Ez önmagában is egy komoly fenyegetés a moszkvai döntéshozók számára. Mint ismeretes, Oroszország és Japán között még nem köttetett meg az a békeszerződés, amely formálisan lezárná a második világháborút, mivel a két szomszédos ország viszonyában állandó területi konfliktust jelent a Kuril-szigetek ügye. Ez egy újabb nehézség, ami az orosz Távol-Keletre nehezedik. Továbbá meg kell említeni azt is, hogy Oroszország és a KNDK látványos „összeborulása” ellenére a Moszkva–Szöul reláció számos tekintetben – gazdaság, emberi kapcsolatok, tudományos együttműködés – sokkal elmélyültebbek, mint az orosz–észak-koreai reláció. Ebből a szempontból sem értelmezhető, hogy Oroszország hozzájárulna egy kiterjedt konfliktushoz a kelet-ázsiai térségben.
