Az ókori olimpiákat a Kr. e. nyolcadik és negyedik század között rendezték, és olyan versenyszámokat tartottak, mint a birkózás, és az ökölvívás. Ebből az időszakból származó népszerű sértés volt az, hogy valaki nem tudott sem olvasni, sem úszni, ami arra utalt, hogy a vízben való jártasságot tiszteletre méltó tulajdonságnak tekintették. A történészek ezért értetlenül állnak a kérdés előtt, hogy pontosan miért nem vették be a sportágat a játékok közé.
A rejtély megoldására törekedve egyes tudósok azt feltételezik, hogy az úszást azért nem vették figyelembe, mert nem tekintették katonai tevékenységnek, és hogy minden olimpiai sportágnak olyan sportágakat kellett tartalmaznia, amelyek a csatatéren is hasznosíthatók.
A híres történész, Hérodotosz azonban leírta, hogy a perzsa háborúk idején a görög katonák egy mészárlás elől úszva menekültek biztonságba, míg más beszámolók szerint az úszókat arra használták, hogy a peloponnészoszi háború idején ellátmányt szállítsanak az ostromlott spártaiaknak.
Azt is megjegyezték, hogy az ókori olimpiai versenyszámok közül soknak kevés köze volt a hadviseléshez, és nem szerepelt a tipikus katonai kiképzésben – a magasugrás és a diszkoszvetés, hogy csak kettőt említsünk.
A katonai elméletet elvetve dr. Edward Clayton, a Central Michigan Egyetem munkatársa tanulmányt írt, amelyben azt javasolja, hogy „az úszóversenyek azért nem szerepeltek az ókori olimpián, mert fennállt a veszélye annak, hogy ezeket a versenyszámokat halászok, osztrigabúvárok vagy más, az úszásból megélhetést biztosító férfiak nyerhették volna meg”.
Clayton szerint a játékok sokkal többről szóltak, mint a sportteljesítményről. Sokkal inkább lehetőséget nyújtottak a versenyzőknek arra, hogy megmutassák lelkük szépségét és kiválóságát – egy areté néven ismert tulajdonságot. „Ez azt jelentette, hogy olyan családokból kellett származniuk, amelyek képesek voltak ilyen aretéval rendelkezni, és Athénban ez az arisztokrata osztályt jelentette” – írja a szerző.
A halászok és mások, akik foglalkozásuk részeként úsztak, viszont a munkásosztályhoz, az úgynevezett banauszokhoz tartoztak volna. Definíciójuk szerint tehát nem rendelkeztek a szükséges aretével ahhoz, hogy atlétáknak tekintsék őket, és ezért bármilyen versenyszám, amelyben esetleg kitűntek volna, nem tekinthető olimpiai sportágnak.
Arisztotelész szerint a banauszok tevékenységei inkább lealacsonyították a testet és a lelket, mintsem tökéletesítették volna őket, és általánosan elfogadott volt, hogy egyetlen igazi sportoló sem használhatja a testét gazdasági haszonszerzésre. „Elképzelhetetlen lenne egy atlétikai versenyt olyan tevékenységgel összekapcsolni, amelyet pénzért vállaltak, vagy amelyet olyasvalaki végzett, akinek a megélhetésért kellett dolgoznia” – írja Clayton.
Végső soron tehát minden olyan versenyszám, amelyet valószínűleg olyan ember nyerhetett meg, akinek nem voltak meg a szép lélekhez szükséges előfeltételei, soha nem kerülhetett be egy atlétikai versenybe, és az úszás minden bizonnyal ebbe a kategóriába tartozott.
Ráadásul az ókori görögök úgy vélték, hogy az aretét az ember testi szépsége tükrözi, és ennek a testi tulajdonságnak a bemutatása minden olimpiai sportágnak létfontosságú eleme volt. A tanulmány szerzője szerint ez részben megmagyarázza, hogy az olimpikonok miért versenyeztek fenékig meztelenül, biztosítva, hogy kiválóságuk teljes mértékben látható és élvezhető legyen minden néző számára.
„Az, hogy az atlétikai versenyeknek erős erotikus összetevője volt az ókori görögök számára, nem vitás – írja Clayton. – Az úszóversenyek nem tették volna lehetővé ezt a versenyelemet, mivel az ilyen versenyek nyilvánvalóan a vízben zajlottak volna, ami jelentősen eltakarta volna a nézők elől a versenyzők látványát”. „A testük nem látszott volna olajban és porban csillogónak, mint a többi versenyzőé” – teszi hozzá –, „sőt, egyáltalán nem is lehetett volna látni őket”.
