Orosz elszántság

Aki nem ismerné, három magyar vonatkozású cikkcímmel be is mutatható: „Hogyan lehetne Orbán Viktort, az európai szabadság legfőbb ellenségét, félreállítani”, „Orbán Kínában, Modi Oroszországban, Putyin multipoláris világrendje formálódik”, „Ukrajnában a Nyugat többször is becsapta magát. Tovább súlyosbítaná hibáját, ha továbbra is eltűrné Orbán Viktor károkozását”. A lap tehát nem Orbán Viktor és az általa képviselt Magyarország legnagyobb barátja, ezzel szemben az ukrajnai háború, vagy másképp és pontosabban fogalmazva, a Nyugat ukrajnai beavatkozásának egyik legfőbb támogatója. Épp ezért furcsának tűnik, hogy a minap egy olyan cikk tűnt fel a Washington Post hasábjain, amely a háborút az orosz átlagember szemével mutatja be. Igaz, a cikk írója Francesca Ebel, az újság oroszországi tudósítója, aki korábban arab és francia nyelvtudása okán az Associated Press tunéziai tudósítója is volt és tudósításaiban általában az átlagember szemével mutatja be a körülöttünk zajló történelmet. Ebel, aki az orosz mellett ukránul is beszél, Moszkvában és Kijevben is eltöltött néhány évet, és ott volt a Majdani téri eseményeknél is. Cikkeit végignézve egyáltalán nem mondható, hogy elfogult lenne Moszkva irányába, ám ez a cikk, amely egy Kirov nevű városka lakóit szólaltatja meg, az orosz átlagember szemével mutatja be a háborút, amely természetesen eltér a nyugati fősodratú média által sulykolt nézetektől, és különösen eltér a Washington Post olvasóinak világlátásától, amit a cikk után olvasható mintegy kilencszáz kommentár ékesen bizonyít.

Kirov, a mintegy félmillió lakosú város közép-Oroszországban helyezkedik el, az Ural déli lábánál, valahol félúton Moszkva és Jekatyerinburg között, mintegy ezer kilométerre a frontvonaltól. Nevét, amely történelme során többször változott, utoljára a meggyilkolt szovjet pártvezetőről Kirovról kapta és lakói annyira ragaszkodtak e névhez, hogy mikor a Szovjetunió szétesése után lehetőségük lett volna, nem tértek vissza korábbi nevükhöz.

Kirovban Francesca Ebel több helyi lakost szólaltatott meg, közöttük olyanokat, akiknek hozzátartozói a fronton harcolnak, vagy már el is estek. A megkérdezettek szerint a háború Oroszország túléléséért folytatott harc az Egyesült Államok és a NATO ellen és a legtöbben egyetértenek Putyinnal abban, hogy a véráldozatokra szükség van.

„Az USA és a NATO nem adott nekünk más választást” – mondja egy orosz rohamosztag parancsnoka, aki háromszor sebesült meg, mióta egy évvel korábban aláírta a szerződést, hogy belép a hadseregbe. A tavasszal vívott harcok során 40 repeszdarabot szedett össze és hazaküldték gyógyulni. Azt tervezi, hogy ha meggyógyul visszatér a harcmezőre. „Visszamegyek, mert azt akarom, hogy a gyerekeim büszkék legyenek rám. Hazaszeretetre kell nevelni. Különben Oroszországot felfalják” – mondta a parancsnok.

Egy önkéntes központban dolgozó hölgy, aki drónok elleni álcázó takarókat varr, azt mondta, hogy annyira sajnálja a fiatal férfiakat, akik meghalnak, de az áldozatuk elkerülhetetlen. „Nincs más választásunk. Meg kell védenünk az államunkat. Nem nyugodhatunk bele, hogy szétverjenek minket”.

Ebel szerint sok orosz szilárdan hisz abban, hogy országuk egzisztenciális háborút vív a Nyugattal, amely több mint 100 milliárd dolláros katonai segélyt, köztük precíziós fegyvereket küldött Ukrajnának. Ez a segítség meredeken növelte az orosz áldozatok számát.

A háború mögötti társadalmi összefogás Kirovban teljes mértékben megmutatkozott, amire példa, hogy egy kislány, akinek édesapja Ukrajnában harcol, olyan pólót viselt, amelyen a következő felirat állt: „Egy hős lánya vagyok”.

Ha Francesca Ebel elmenne egy ukrán kisvárosba, nagyjából ugyanezt hallaná, természetesen ukrán szemszögből. Két szláv testvérnép öli egymást, de tulajdonképpen miért is? Oroszországnak nem voltak területi követelései, csak az, hogy Ukrajna maradjon semleges ország. Az ukrán lakosság is kezdetben kétharmados többséggel utasította el a NATO tagságot. Évtizedekig tartó nyugati beavatkozás kellett ahhoz, hogy ezt a háborút kiprovokálhassák.

Kérdés, hogy a Nyugatnak megéri-e ez a háború? Nyugat-Európa, értve ez alatt most már a teljes Európai Uniót, nyilvánvalóan veszít, hiszen elvesztette olcsó nyersanyagforrását és korszerű termékeinek egyik legjelentősebb felvevő piacát. Geopolitikai érdeke-e az Egyesült Államoknak Ukrajna NATO-tagsága és ezzel az Oroszországgal való szembenállás akkor, amikor saját értékelése szerint is, legfőbb ellenfele Kína? Valamikor, még az 1997-ben publikált A nagy sakktábla című könyvében Zbigniew Brzezinski, valamikori amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó és geostratéga, figyelmeztette az Egyesült Államokat, hogy ne kerüljön szembe egyszerre Oroszországgal, Iránnal és Kínával. „Egy orosz-kínai-iráni szövetség azonban csak akkor alakulhat ki, ha az Egyesült Államok elég rövidlátó ahhoz, hogy egyszerre támadja Kínát és Iránt” – mondja Brzeziski és rögtön el is hessegeti egy ilyen összefogás gondolatát mondván, hogy Kínának nem érdeke, mert ilyen esetben nem férne hozzá a számára szükséges csúcstechnológiához. Ám Brzezinski figyelmeztetése ellenére ez a koalíció már megvalósult és Kína, bár meg akarja őrizni az amerikai piacon való jelenlétét és ezért érdeke egy elfogadható kapcsolat fenntartása az Egyesült Államokkal, de technológiailag már nem kiszolgáltatott. A Brzezinski-írás óta eltelt negyedszázadban ugyanis Kína számos területen technológiailag felzárkózott az Egyesült Államokhoz, ahol pedig nem, ott úgysem kapná meg a legfejlettebb technológiákat, így csak saját fejlesztésére támaszkodhat és jelentős összegeket be is fektet a kutatásokba.

Ukrajna, mint ahogy Francesca Ebel riportjaiból is kiderül egzisztenciális kérdés Oroszország számára, míg a Nyugatnak, értve ez alatt most az Egyesült Államokat, vagy kibővítve az angolszász országokat, egy mellékhadszíntér, ahol ki lehet ugyan próbálni a fegyverek hatékonyságát, de túl sok kockázatot nem ér meg. Henry Kissinger, aki Brzezinskihez hasonlóan valaha nemzetbiztonsági tanácsadó volt, közvetlenül a 2014-es ukrajnai fordulat után óvta a Nyugatot, hogy Ukrajna mellett túlságosan elkötelezze magát: „A Nyugatnak meg kell értenie, hogy Oroszország számára Ukrajna nem egy külföldi ország. Az orosz történelem a kijevi Russzal kezdődött és az orosz vallás is onnan terjedt el. Ukrajna Oroszország része volt századokon át és történelmük azelőtt is összefonódott. Az orosz szabadságharc legfontosabb csatái, kezdve az 1709. évi Poltavai csatától ukrán földön zajlottak. A fekete tengeri flotta – Oroszország földközi tengeri erejének eszköze – hosszú távú szerződés alapján a Krímben, Szevasztopolban állomásozik. Még olyan orosz ’disszidensek’ is, mint Aleszandr Szolzsenyicin vagy Joszip Brodszkij is ragaszkodnak ahhoz, hogy Ukrajna az orosz történelem és Oroszország integrált része.” – írta Henry Kissinger a Washington Postban megjelent cikkében.

A Nyugat azonban úgy látszik sem Brzezinski, sem Kissinger józan figyelmeztetéseit nem akarja figyelembe venni, aminek a vége az ukrán államiság megsemmisülése, de legrosszabb esetben akár egy atomháború is lehet. És az kinek az érdeke?

A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója

Elolvasom a cikket