Władysław Teofil Bartoszewski elmélyítette a Varsó és Budapest közötti szakadékot azzal, hogy azt javasolta Orbán Viktornak: törekedjen politikai unióra Oroszországgal és a többi, úgymond tekintélyelvű állammal. A varsói külügyminiszter-helyettes arra reagált, hogy a magyar miniszterelnök tusványosi beszédében kijelentette: A lengyelek a legszemforgatóbb politikát csinálják egész Európában. Minket kioktatnak, de közben ugyanúgy vásárolják áttételeken keresztül az orosz olajat.
Közelebbről megnézve a lengyel nyilatkozatot, szembetűnő, hogy a varsói álláspontot nem az első számú diplomata, Radosław Sikorski külügyminiszter tette közzé, hanem helyettese. Ez valószínűleg arra utal, hogy Varsó itt még nem áll meg, emelni akarja a tétet, majd akkor jöhet az „első” ember.
A jelenlegi helyzetben sajnos azt kell látnunk, hogy Lengyelország nem fogja feladni Magyarország bírálatát.
Elsősorban azért, mert hazánk nem szállít és nem enged át területén Ukrajnának szánt fegyvereket. Ami igazán kiverte Varsóban a biztosítékot, hogy a magyar miniszterelnök békemissziójának keretében – Kijevben Volodimir Zelenszkij ukrán, Pekingben Hszi Csin-ping kínai elnökkel, az Egyesült Államokban pedig a republikánus párt elnökjelöltjével, Donald Trumppal tárgyalt – Moszkvába utazott és tanácskozott Vlagyimir Putyin orosz elnökkel az ukrajnai háború befejezésének lehetőségeiről.
Látszólag két közép-európai állam közötti politikai vita fajult el, ez okozta az adok-kapok nyilatkozatháborút, amelynek része volt az is, hogy Szijjártó Péter magyar külügyminiszter szerint fáj az igazság, vagyis az, hogy Lengyelország neve az egyik orosz olajtársaság vevőinek listáján szerepel.
Ha „aprópénzre” akarjuk váltani a mostani lengyel kirohanást, akkor ennek közvetlen kiváltó oka az volt, hogy Donald Tusk lengyel miniszterelnök globalista kormányát felbőszítette, hogy Magyarország bejelentette: mindaddig blokkolja az Európai Békekeretből származó 6,5 milliárd eurós fegyverszállítási ellentételezés kifizetését, amíg Kijev nem teszi újra lehetővé a Lukoil zavartalan kőolajszállítását Ukrajnán keresztül hazánkba. Ez viszont azt is jelentette, hogy Lengyelország nem kaphatja meg azt a kétmilliárd eurót, amelyet az Európai Békekerettől vár. A Varsónak az Ukrajnába szállított katonai felszerelések kompenzációjáért járna ez az összeg.
Ennél azonban sokkal többről van szó. Gyakorlatilag már most tart az ukrajnai háború utánra tervezett geostratégiai átrendeződés folyamata. Mint ahogy Orbán Viktor tusványosi beszédében is utalt rá: az európai politika azért omlott össze, mert a központ, a tengely Berlin–Párizs volt. A háború óta kiépült egy másik erőközpont és tengely: London–Varsó–Kijev, a baltiak és a skandinávok.
Nem új keletű tervről volt szó, mert Washington már egy ideje azon dolgozik, hogy Oroszországot távol tartsa Európától, helyére az Egyesült Államok jöjjön be a kontinensre, valamint Németország befolyását csökkentse.
Henry Kissinger szavai jutnak az eszünkbe: „Szegény jó öreg Németország túl nagy Európának, de túl kicsi a világnak.”
Éppen ezért az amerikai terv lényege, hogy a „hangsúly” a német központú Európában keletre tolódjon, Lengyelország vegye át Németország befolyását a kontinensen. Mindezt úgy, hogy Amerikai is profitáljon belőle.
Mindennek érdekében először is megfosztották Németországot az olcsó és bőséges orosz gáz felhasználásának lehetőségétől, ezért felrobbantották az Északi Áramlat gázvezetéket. Ezen felül az Egyesült Államok olyan kedvező adózási rendszert vezetett be, amelynek „szívóhatására” sok német cég átköltözött az Atlanti-óceán túloldalára. Arról már nem is beszélve, hogy a német vállalatok jelentős része már Kínában van. Mindez már mostanra drasztikusan rontotta Németország gazdasági helyzetét, pedig a folyamatnak messze nincs vége.
E célok elérését a mindenkori demokrata párti elnök és kormány már jó ideje megkezdte. Barack Obama elnökségének „végóráiban”, 2016. december legvégén még sikerült „távirányítással” valahogy elérnie, hogy Varsóban olyan tömegtüntetés legyen, amelynek célja a költségvetésről szóló utolsó parlamenti szavazás megakadályozása azért, hogy megbukjon a konzervatív kormány. A terv nem sikerült.
Az ukrajnai háború viszont páratlan lehetőséget teremtett a geostratégiai átrendeződésre.
Most nézzük meg a globalista terv másik oldalát, vagyis, hogy mindez hogyan illeszkedik a lengyelek jövőbeni elképzeléseihez. Varsó nyíltan soha nem deklarálta, hogy igény tart a történelmi Lengyelországnak a második világháború után a Szovjetunióhoz csatolt területeire. Sőt, hivatalosan ezt az elképzelést mindig tagadta. Ez az övezet ma jórészt Litvániához, Beloruszhoz és Ukrajnához tartozik.
Viszont a nagyhatalmak a második világháborút követően Lengyelország nyugati határait kitolták, és Varsót Németország keleti régióival és Kelet-Poroszországgal – kivéve a kalinyingrádi beszögelést – kompenzálták a keleten a szovjetek által elcsatolt területekért cserébe.
A hivatalos megközelítés szerint Varsó a fent említett három állammal valamilyen fajta szorosabb szövetséget akar kialakítani.
Mindez azonban nem kompatibilis a magyar elképzelésekkel, amelyek változatlanul a visegrádi csoport tagállamai – Magyarország, Szlovákia, Csehország és Lengyelország – együttműködésének ismételt megerősítésében gondolkodik. A szervezet jól is működött, mindaddig, amíg a négy fővárosban nemzeti-konzervatív kormányok voltak hatalmon. Azért meg kell jegyeznünk, hogy például Lengyelországgal az ukrajnai helyzet és Oroszország megítélésében már akkor felszínre kerültek az ellentétek. A nyugati kormányoknak azonban az erős V4 csoport aktivitása nem volt ínyére, mert egyfajta „államot láttak az államban”, vagyis az EU-ban. Az egység nagyon fontos volt a 2015-ös migránsválság idején, amikor a V4-ek azonos válaszokat adtak a kihívásra. Ez nagyon nem tetszett többek között Nicolas Sarkozy volt francia elnöknek, aki elsősorban azt kifogásolta, hogy a V4-ek minden fontos uniós tanácskozás előtt egyeztetik álláspontjukat.
Az erős V4-ekkel a Nyugatnak más problémája is van. Elsősorban az, hogy ebben egy olyan alakulatot lát, amelyhez hasonlót Oroszország is elképzel térségünkben. Moszkva érdeke, hogy Közép-Európába létrejöjjön egy olyan erős formáció, amely beékelődik kelet és nyugat közé. De ami még ennél is fontosabb, hogy a saját érdekeit tartsa szem előtt, és ne szolgálja ki az amerikai és nyugat-európai ambíciókat.
A fentiek szerint Varsónak egy ilyen megoldás nagyon nem tetszik, mert ennek megvalósítása ellehetetlenítené saját elképzeléseinek végrehajtását. Lengyelországnak a vélt nemzeti érdekei felülírják a V4-ek szövetségét.
Ami talán még ennél is nagyobb baj, Varsó ugyanezt teszi az ezeréves magyar–lengyel barátsággal is. Ráadásul a magyar miniszterelnök békemissziója bebizonyította, hogy igenis van lehetőség az ukrajnai háború tárgyalásos lezárására, amit Varsó elutasít, csak az a vágyvezérelt gondolat „fűti” hogy Ukrajna megnyeri a háborút. Ez érthető, csak Ukrajna győzelme esetén lehetne a lengyel terveket megvalósítani.
Mindezért Varsóban most más sem tesznek, mint igyekeznek politikai karanténba zárni Magyarországot, vagyis a magyar politikát ki akarják „iktatni” a nemzetközi küzdőtérről.
Ezért állítható nyugodtan, hogy Wladysław Teofil Bartoszewski botrányos nyilatkozata nem az utolsó lengyel támadás volt Magyarország ellen.
