Az Olimpiai Múzeum szerint „az olimpiaifáklya-staféta mára a népek közötti megértés és testvériség erőteljes szimbólumává vált”.
A hagyományoknak megfelelően a fáklyát a görögországi Olümpiában gyújtották meg április 16-án, és onnan három hónapon át továbbították, mielőtt Párizsba érkezett. Az útja egyenesen kaotikus volt. Nyolc napot töltött Görögországban, mielőtt Athénból hajóval Marseille-be indult, ahol aztán elkezdte végigjárni Franciaországot. El kell gondolkodni azon, hogy az a néhány régió, amelyet kihagyott, mivel érdemelte azt ki.
Régen nem így volt. Úgy tűnhet, mintha valami szép ősi hagyomány folytatása lenne, de az egész még százéves sincs. Magát az olimpiai lángot először 1928-ban, a kilencedik amszterdami olimpiai játékokon gyújtották meg, ahol „egy magasban égő láng kilométerekre jelezte, hogy Amszterdamban hol tartják az olimpiai játékokat”.
A láng ötletét az ókori görögök hagyománya ihlette, akik templomuk előtt a nap melege által meggyújtott örökös tüzeket tartottak. Az olimpiai lángot még ma is Olümpiában gyújtják meg egy ünnepség keretében. A napsugarakat egy parabolatükörbe (a szkáfia modern változata) fogják be és verik vissza, amely elegendő hőt termel a tűz meggyújtásához (bár a 2024-es ünnepségen a felhős időjárás miatt tartaléklángot kellett használni).
Az ötlet, hogy a lángot Olümpiából egészen a játékok helyszínére vigyék, először az 1936-os berlini játékokhoz kapcsolódott. Igen, így van, 1936-ban, a Harmadik Birodalom Németországában.
Csak a váltófutás tervezése és előkészítése két évig tartott. Ez egy olyan bonyolult koreográfia volt a német szervezettség bemutatására, hogy a hivatalos jelentésükben 25 oldalt szenteltek a részletes leírásnak (a teljes jelentés ezer oldal, beleértve az összes eredményt – elég lebilincselő olvasmány).
Ahelyett a kaotikus útvonal helyett, amit a váltó 2024-ben csinált, 1936-ban a fáklya valóban 12 napon keresztül folyamatosan haladt Olümpiától Berlinig. Ez egy 3187 kilométeres út volt, ahol nagyjából minden kilométert más-más futó tett meg. Mindegyikük a saját fáklyájával. Nyilvánvalóan már az is rémálom volt, hogy a több ezer fáklyát átjuttassák a vámon a különböző országokba.
Több mint háromezer futó volt, mindannyian a különböző országokból, amelyeken a fáklya áthaladt, és „Mindannyian tudatában voltak e váltófutás szimbolikus jelentőségének, amely úgyszólván kapcsolatot jelentett az ősi és a modern fesztivál között” – olvasható az 1936-os hivatalos olimpiai jelentésben.
Aztán ott volt maguknak a fáklyáknak a problémája. Az olimpiai láng a meggyújtásától a játékok végéig nem aludhat ki. Túl kell élnie a stafétát, és tovább kell élnie a tálban a játékok alatt, a hőség, az eső, a viharok ellenére. Manapság tartalékokat tárolnak, hogy ha kialszik, az eredeti tűzből születő másik lánggal újra meggyújthassák – vagy a párizsi utat választják, és úgy döntenek, hogy egyáltalán nem használnak igazi lángot.
Még Berlinben kísérleteztek egy új propángázzal magához a lánghoz (a propán akkoriban új volt Németországban, bár az USA-ban már néhány évtizede használták).
A fáklyák esetében „az eredeti ötlet az volt, hogy az ókori görögök példáját kövessék, akik narthex-szárból készült fáklyákat hordtak magukkal, amelyeket különösen az Efezus környéki magaslatokon találtak, és amelyek magja hosszú ideig megtartotta a tüzet. Kétséges volt azonban, hogy egy ilyen parázs 12 napig ég-e” – olvasható az 1936-os hivatalos olimpiai jelentésben.
Végül egy magnéziumfáklyát készítettek két gyújtózsinórral, amely akkor is tovább tudott égni, ha a felső lánggal valami történt volna. Elég zseniális, hiszen lényegében ez az a mechanizmus, amelyet ma is használunk a fáklyák égve tartására!
Voltak futóik és voltak fáklyáik, de a problémáik még nem értek véget. A görög kormány azt tervezte, hogy erre az alkalomra autópályát épít Olympiából Tripoliba, de nem sikerült időben befejezni. Szerencsére elég jó volt ahhoz, hogy a váltófutást meg lehessen tartani. Görögországban az egyetlen probléma a tűző nap volt, amely akár 50 °C-os hőmérsékletet is jelentett, amelyet a váltófutás közvetítésére használt rádiós autókban mértek.
Minden városban, ahol elhaladtak, egy „szónok fejezte ki az Új Hellász háláját az Új Németországnak az olimpiai fáklyás futás elindításáért”. Ha esetleg elfelejtették volna, ezt a náci Németország tervezte.
Amikor a staféta végül elhagyta Görögországot, hogy Bulgáriában folytassa útját Berlin felé, Léonidas Ptéris alezredes, a Görögországon átívelő olimpiai fáklyafutás szervezésének főbiztosa így nyilatkozott: „Útja során ez a Tűz a szent olimpiai szellemet közvetíti a világegyetem felé, hogy ez a szellem, mint az ókorban, inspirálja a berlini olimpiai stadionban összegyűlt nemzeteket, hogy megvilágítsa gondolataikat és beléjük oltsa az erőt, hogy nemes, békés és lovagias tevékenységgel szolgálják az emberiséget és hazájukat.”
