Nehéz feladatra vállalkozik az, aki meg akarja válaszolni, hogy a brüsszeli vezetőket mi motiválja döntéseikben, különösen az orosz–ukrán, vagyis lényegét tekintve a NATO–orosz háború tekintetében.
Az a feltételezés, hogy a brüsszeli döntések valamiféle értékeknek felelnek meg, vagy legalábbis az Európai Unió tagállamainak, vagy magának az Európai Uniónak mint egésznek az érdekeit szolgálják, megdől, ha az egyes intézkedések tényleges hatását vizsgáljuk.
Ami az értékeket illeti, számos példa bizonyítja, hogy az Európai Unió a saját maga által hozott törvényeket sem tartja be, holott egy jogállam, amire az unió vezetői szüntelenül hivatkoznak, csak akkor az, ha a törvényeket betartják, és azok mindenkire egyformán vonatkoznak. Ezzel szemben az Unió vezetői folyamatosan megszegik az általuk felállított szabályokat. Ennek legkirívóbb példája az illegális migráció kezelése. Elvben védeni kellene az Unió külső határait, az EUMSZ (Európai Unió működéséről szóló szerződés) 77/b pontja szerint a külső határokon biztosítani kell a személyek ellenőrzését és a határátlépések eredményes felügyeletét, a 79/1 cikk szerint pedig küzdeni az illegális bevándorlás ellen. A gyakorlat viszont az illegális bevándorlás támogatása, a schengeni határokat védeni kívánó Magyarország hajánál fogva előrángatott, hamis érvek alapján való büntetése. Ha valamely tagország vagy vállalat az Európai Bírósághoz fordul valamely uniós intézkedéssel szemben, szinte biztos lehet benne, hogy veszít, az Európai Bíróság nem egy pártatlan testület, hanem, mondhatni, a brüsszeli akarat egyik végrehajtó szerve.
Az Unió vezetői gyakran hivatkoznak a demokráciára, ami definíció szerint olyan politikai rendszer, melyben a szuverén „nép” és nem a hatalom bizonyos csoportja igazgatja a közügyeket, ezzel szemben a gyakorlat az, hogy az Unió vezetői nem törődnek a népakarattal, amelynek egyik utolsó kirívó példája, hogy a frissen megválasztott új Európai Parlament vezetésében nem adtak megfelelő pozíciókat a harmadik legnagyobb frakciónak, a Patrióták Európáért frakciónak. De a történet visszanyúlik a Maastrichti Szerződésig, amelytől kezdve a népszavazások eredményeit nem vették figyelembe, vagy újraszavaztatták a lakosságot, ha előszörre rossz helyre húzta az x-et, vagy pedig kissé átalakították a dokumentumokat úgy, hogy ne kelljen népszavazást tartani róluk (Európai Alkotmány – Lisszaboni Szerződés).
Ha a brüsszeli „elit” által hozott intézkedések az unió felemelkedését, versenyképességének növekedését hozták volna, ami széles körű életszínvonal-növekedésben nyilvánult volna meg, akkor talán az autokratikus vezetés elviselhető lenne, mint ahogy annak idején tagjainak felemelkedést hozott a Római Birodalom. Római polgárnak, civis Romanusnak lenni a büszkeség tárgya volt a birodalom távoli szegleteiben is. Az Európai Unióban kevesen mondják büszkén, hogy ők az Európai Unió polgárai. Erről egyébként egy Eurobarometer felmérés is készült (Standard Eurobarometer 89 Spring 2018, European citizenship 35. oldal), amely szerint az unió lakosságának mindössze hat százaléka mondta azt, hogy ő elsősorban az Európai Unióhoz tartozik, és csak másodsorban az országhoz, ahol lakik, és csak két százalék azok aránya, akik kizárólag az unióhoz tartozónak érzik magukat.
Az Európai Unió vezetése, vagy talán jobb lenne úgy fogalmazni, hogy az uniót irányító erők, sorozatban hozták meg a rossz döntéseket, amelyek még a föderális állam létrehozása koncepciójának is ellentmondanak. Ilyen volt mindenekelőtt az euró bevezetése és az ezt lehetővé tévő Maastrichti Szerződés. Az euró az unió országait adósok és hitelezők szemben álló táborára szakította szét, a maastrichti kritériumok kikényszerítése pedig örökös restrikciót, alacsony gazdasági növekedést kényszerít az országokra, ami a társadalmi feszültségek növekedésével jár. A másik kolosszális melléfogás a klímapolitika, amely arra a hamis elméletre épül, hogy a Föld klímáját az emberi tevékenység által kibocsátott szén-dioxid határozza meg, és a klímaváltozás megállítása érdekében nullára kell csökkenteni az antropogén szén-dioxid-kibocsátást, ráadásul úgy, hogy Európa energiaellátását nap- és szélerőművekkel kell megoldani. Míg a szén-dioxid klímahatása vitatéma lehet, az már mérnöki számítás kérdése, hogy a szél- és napenergiával megoldható-e Európa energiaellátása, és az egyértelmű válasz az, hogy nem. Az irracionális klímapolitika gyakorlatilag tönkretette az európai ipart, és erre jött rá az orosz–ukrán háború, ami nemcsak megtöbbszörözte az energiaárakat, hanem egy jelentős piactól zárta el Európa nyugati felét.
Érdekes módon 2008-ban, a bukaresti NATO-csúcson az unió vezetői még tisztában voltak azzal, hogy Ukrajna NATO-ba való meghívása elfogadhatatlan az oroszoknak, és az Oroszországgal való viszony megrontása semmiképp sem érdeke az uniónak. Ebből kiindulva az Európai Gazdasági Közösség hat alapító állama és még Magyarország is határozottan ellenezték Ukrajna (és Grúzia) NATO-ba való meghívását, ám végül az angol–amerikai–lengyel nyomásnak engedve beadták a derekukat. Ezt a háborút egyértelműen az Egyesült Államok birodalomépítő (régi, kissé avítt kifejezéssel imperialista) körei provokálták ki, azzal, hogy Oroszországot, mint a hidegháború vesztesét kezelték, és annak ellenére, hogy Gorbacsovnak megígérték, hogy ha az egyesített Németország a NATO tagja maradhat, a NATO egy centimétert sem megy keletre, az orosz biztonsági igényeket figyelmen kívül hagyva a NATO-t Oroszország határáig terjesztették ki. A folyamatosan tiltakozó Moszkva számára a vörös vonal Ukrajna NATO-tagsága volt, amellyel elvesztették volna Szevasztopolt, a fekete tengeri orosz flotta bázisát.
Az orosz–ukrán konfliktusként indult háborúban az unió egyes vezetői 2014-ben még a józanság bizonyos jeleit mutatták, gondolok itt a minszki egyezményre, később azonban fokozatosan egyre jobban elkötelezték magukat egy Oroszország elleni háborúban. A folyamat talán legemblematikusabb jelzője az lehet, ahogy a németek eljutottak a védősisakok felajánlásától a Leopárd harckocsik küldéséig. Dacára, hogy a NATO kiterjesztése eredetileg amerikai projekt volt, Európa egyre inkább belekeveredett, és jó esély van arra, hogy Amerika kivonul és a háború rajtunk marad, mint szamáron a fül.
A háború már eddig is hatalmas károkat okozott az uniónak, nem beszélve az Ukrajnának eddig nyújtott mintegy 90 milliárd eurós támogatásról és az 50 milliárdos további elkötelezettségtől. Ám, ha a háború kiterjed, esetleg atomháborúvá szélesedik, a rombolás Európa területén fog bekövetkezni, ezért is érdekes, hogy az unió vezetői miért támogatják olyan lelkesen a háború folytatását.
Láttuk, hogy az unió vezetői, részben talán tudatlanságból, részben az uralkodó ideológiák felé történő megfelelési kényszerek miatt, eddig sem az unió érdekeit képviselték. A háború esetében jelentős az amerikai birodalomépítő körök (a mélyállam) nyomása. Jelentős befolyást gyakorol az amerikai külpolitikát meghatározó Külkapcsolatok Tanácsa (Council on Foreign Relation), a fősodratú amerikai és európai média állásfoglalásai és egyes politikusok, megmondó emberek véleménye. Mindezeket összefoglalóan euro-atlanti háttérhatalomnak nevezhetjük. Az európai politikai elit ennek a háttérhatalomnak és nem az európai polgároknak akar megfelelni. E mellett az unió felelőtlen politikusai saját maguktól is olyan felelőtlen ígérteket tettek Ukrajnának, amelyet belátható időn belül nem tudnak teljesíteni (uniós tagság, NATO-tagság), így most azon igyekeznek, hogy ne veszítsék el az arcukat, és azt gondolják, hogy Ukrajna folyamatos pénzügyi támogatása megmenti őket a megszégyenüléstől. Saját presztízsüket mentik, ezért lettek az európai érdekekkel szembemenő, háborús politika bajnokaivá.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
