Akárhogy is, Európában élünk, együtt kell élnünk az itteni népekkel, nemzetekkel, beleértve a Nyugatot és Keletet is. Ezért fontos, hogy ne csak egy nézőpontunk legyen. Ilyen lélekszámú nemzet, mint a mienk, ezt nem engedheti meg magának. Természetesen a legfontosabb a magyar érdek, s így az egyes nemzetek – inkább államok – hozzánk való viszonya, de csak ez alapján nem lehet kialakítani egy hasznos viszonyrendszert. Kell legyen egy nézőpontunk, amelyből látjuk az európai nemzetek teljesítményét önmagában, attól függetlenül, hogy a történelem vagy akár napjaink körülményei között milyen a viszonyuk hozzánk. Ha ezt a nézőpontot nem tudjuk kialakítani, eluralkodhat rajtunk a sérelmek sokasága, amelyeket elszenvedtünk az utóbbi évszázadokban. Mi magyarok ezen a téren elég messzire jutottunk, de azért még van tennivalónk.
Bonyolítja a helyzetet, hogy sok évszázados, inkább évezredes fő viszonyítási pontunkban elképesztő változások zajlanak az utóbbi egy-két évtizedben, s főleg két-három évben. A Nyugat, amely felé mindig is tekintettünk, kezd elviselhetetlen arcot ölteni, keleten pedig az életünket annyira megnehezítő háború zajlik, nem beszélve arról, hogy arrafelé sohasem néztünk úgy, mint követendő példára. Ezért a zűrzavar. Hol van már az a Britannia, amely iránt Széchenyi István feltétlen rajongással fordult? Hol van már a „boldogabb nyugat”, amely már megoldotta a problémákat, ahol minden működik, szabadság és demokrácia honol. Valahol ott van még, angol falvakban, francia tanyákon, német kisvárosokban, lengyel templomokban, olasz ültetvényeken. Valahol ott lennie kell még Európának.
Vigyázó szemeinket vethetjük Párizsra, de nem azért, hogy kövessük, hanem hogy ismerjük meg, milyen veszélyek leselkednek ránk is, amelyeknek a nagy francia nemzet nem tudott ellenállni. Az is lehet, hogy vannak honfitársaink, akik csodálják a mai francia viszonyokat. Ahogy egykor Ady és egyéb hunok, szinte vakon követnék Párizs szellemeit. Ady nem élte meg Trianont, de Erdély román megszállását igen, s már abba is belehalt. A lényeg tehát, hogy a magyar horizontú nézőpont mellett legyen egy másik is, különben elsodornak minket a sérelmeink. Úgy fogjuk érezni, hogy minden ellenünk van, minden hatalmi érdek, minden hivatalos személyiség ellenünk dolgozik, mintha minden összeesküdött volna ellenünk. Van ennek előnye is: az önvédelem képességének megőrzése, hiszen a veszélyérzet pozitív erőket is felszínre hoz. Viszont veszélyes érzés is: elveszi az optimizmust, a jövőbe vetett hitet, az életerőt, végső soron kikezdi a nemzet önbecsülését és egészségét is.
Ezért kell tisztában lenni önmagunkkal, céljainkkal, múltunkkal, ezért kell – bár feledni a sérelmeket nem –, de átlépni azokon, és felépíteni az új Magyarországot, az új nemzetet, amely ellenáll, amíg lehet. Jó esetben addig, míg Európa visszatér a helyes útra. Mert vissza fog térni. Nem úgy, hogy visszaforgatja az idő kerekét s meg nem történtté teszi a kisiklásokat, de egy új minőségben, túllépve a kultúraiszonyon, dacosan és büszkén. Hittel. Innen várom a megváltást, a hit felől, nem a gazdaságból, nem is a szellemi életből, nem a kultúrából. A pénzeszsákdölyf és a hatalomtól (pénztől) függőségben tartott szellemtől semmi jót nem várok már. De a hittől igen, mert arra szüksége lesz minden új nemzedéknek, s egyre többre lesz szüksége. Szükség lesz észre és belátásra, amelyek isteni eredetű képességek. S tényleg elkorhad a fa, mint egykoron a szocialista világrendszer, elkorhad ez a globalista cserje is, s tényleg csak meg kell rázni majd. Csak legyen valaki, aki meg tudja tenni. Ember legyen, ha szent is.
A sérelem magányossá tesz. Sértetté. Franciaországhoz nem csak Trianon tartozik és nem csak a sok háború, amelyet ez ellenkező oldalon állva vívtunk. Hozzá tartoznak a régi és finom idők is. Lehet, hogy elmúltak, de nem nyomtalanul. Lehet, hogy elillantak már a gyönyörű francia nők és magatehetetlenek a nagyszerű francia férfiak, de itt voltak velünk. Itt volt Gérard Philipe, Alain Delon, Belmondo, Gérard Depardieu, Brigitte Bardot, Silvie Vartan, Mireille Darc, Catherine Deneuve. A film, hiszen a mozit a franciáknak köszönhetjük. Persze itt volt Clemenceau is, aki írónak képzelte magát, sok radikális publicisztikát írt, s aztán odakönyökölte magát a hatalomhoz. Szép, ahogy Ady ír róla: „Ma már bókolnak előtte azok is, akik valamikori írói iparkodását egy unatkozó grófné hisztériás szeszélyének bírálták el.” Erre szokták mondani, hogy mint író erősen a közepes alatt teljesített, de mint politikus ezt alaposan alulmúlta. Nem évülnek el Clemenceau bűnei, de ettől még igaz, hogy Párizs napjainkban is nagy mértékben mérgezi az egész világot. Fürödhet a szennyezett Szajnában polgármester, a bélsár makacs egy anyag.
És a britek? Churchill hírhedt cetlije alapján ítéljük meg őket örökké? De legalább az igaz lett volna, hogy a nyugat 50 százalékban érdekelt Magyarországon Sztálin ellenében, vagy legalább 20 százalékban. Vagy egy kisujj mozdítása erejéig. Nem volt az. De miért is lett volna. Éljen Sztálin és Szibéria! De nekünk fontos volt a brit szellem. A Cream, a Rolling Stones, a Deep Purple, a Led Zeppelin. Ezen felül már nem volt semmi, ott véget ért a zene. (Még ha ezt egy amerikai srác is mondta ki, Jim Morrison a Doorsból.) Mai napig nem tudunk innen továbblépni, nincs hová. A brit vérengzéseket nem is értjük – Afrikában, Indiában vagy éppen Európában a bombázások révén –, s végképp nem értjük a mai „harciasságot” Oroszország ellen.
Az oroszokkal kapcsolatban más sincs, csak sérelem: 1849, két világháború, megszállás, a kommunista diktatúra, 1956, s most ez a háború, amely ellehetetlenít minket. Nem is tudom, mit tehetnék a serpenyő másik felébe. Talán valamit a régi orosz irodalomból. Mégis, meg kell próbálni más szemszögből nézni Oroszországot is. Nagyon érdekes változás – a magyarság jelentős teljesítménye –, hogy ebben az irányban is van változás. Próbáljuk megérteni az oroszokat, most, amikor mindenki beléjük akar rúgni. Nem igazolni a háborút, de megérteni az okokat, s valahogyan hozzájárulni a befejezéshez. Van ennek veszélye is: ahogy kiábrándulunk a megkergült Nyugatból, bele ne habarodjunk a veszedelmes Keletbe. Nem hiszem, hogy ez fenyeget, de észnél kell lenni. Ott a lengyel példa. Forduljon föl a Föld, a lengyel glóbusz külön forog. Ők aztán megleckéztetik az oroszokat, s persze jól jönne egy darabka Ukrajnából, Litvániából. „Nincs még veszve Lengyelország.”
S itt vannak persze még a németek. A barátaink. És igen, akkor kell-e ellenség? Sok a sérelem arrafelé is, mostanában az értetlenség is növekszik. Mi történik ott? Volt már ilyen a történelemben, hogy riadtan néztünk Berlin felé. S tudomásul kell venni, hogy Németország gazdaságilag csinál most külpolitikát, s erre használja az Európai Uniót is. De talán vannak ott is ellentétek, ellenérdekek. Fene tudja. Bíztam a gazdasági vezetőkben, de mintha megfélemlítették volna őket Amerikából. Maga alá gyűri a politika, az ideológia a gazdasági érdeket. A végtelenségig ez nem mehet, mert megismétlődik, hogy a németeknek elegük lesz a demokráciából, s rá fognak licitálni a népre. Mint tették ezt a Reichstag lángolása után. Ezt a rálicitálást nem úszták meg a franciák, az oroszok, a spanyolok, az amerikaiak, de még a kedélyes olaszok sem. Talán az angolok ki tudták építeni, és ez idáig működött is az önmegtartóztató brit demokrácia, amelynek lényege a törvénnyé szilárdult tradíció.
Ezekkel a problémákkal valahogyan megbirkóznánk, értjük a kiegyensúlyozatlanságot, a dölyföt odaátról, de legnehezebb mégis csak a szomszédainkkal megtalálni a közös látószöget. Nem állítom, hogy sikerült, de ebben is mi jutottunk a legmesszebb. Talán mert kényszerítve is vagyunk. E témát nézve a legjobban azzal a képpel tudnám érzékeltetni a helyzetet, ahogy 1919-ben a halálra ítélt Cserny József sokszoros gyilkos „Lenin-fiú” végrendeletet írt, melyben néhány ékszerről is rendelkezett. Ezekről azt állította, hogy ajándékba kapta…
A szerző történész
