Az ígértem – némi iróniával a „könnyű nyári” kifejezésben –, hogy a prózai említések után a költészet dimenziójáról szól a következő lecke, de „kicsöngettek”, így nem volt időm jelezni: egészen pontosan a verseknek azt a tulajdonságát szeretném megérteni, hogy képesek kiemelni bennünket az időből. Teszik ezt úgy, hogy elfeledtetik velünk az időt, vagy arra döbbentenek rá, hogy a dolgok sorrendje bármikor fölcserélhető, ezért az események kimenetele is mindig más. Ez ugyanúgy ellentmond a hétköznapi (és történelmi) tapasztalatnak, mint a kvantummechanika. Gondoljunk a Heisenberg-féle határozatlansági elvre, hogy inkább valószínűségekről, mint pontosan mérhető adatokról van szó, vagy arra, hogy az atomok és a náluk is kisebb részecskék világában bizonyos események nem folytonosak, a köztük lévő viszony épp olyan „ugrások” eredménye, mint az asszociáció, például egy váratlan metaforaképződés.
Mondhatnánk, hogy a hagyományos okozati lánc figyelmen kívül hagyása pusztán az irodalmi fikcióra vagy a költői képzeletre vonatkozhat, ám az elméleti fizikusok végső soron a költészet pártjára állnak. Ez a költészet úgynevezett relacionalizmusa (azaz: a jelentés kapcsolatokra építettsége). Ismeri a fogalmat az antropológiai tárgyelmélet is, mely szerint a fizikai világ jelenségei nem csak fizikai, térbeli viszonyban állnak egymással. Az elméleti fizikát itt fölváltja a filozófia (nem véletlenül nevezik a kvantummechanikából kiinduló gondolkodást kvantumfilozófiának). A „nem csak” nem azt jelenti, hogy a nem-térbeli egyúttal időbeli lenne, inkább azt, hogy fizikain túli, tehát metafizikai. (Persze a modern kvantumfizika, az univerzumra vagy a szubatomi világra vonatkozó elméletek is metafizikai jellegűnek tűnhetnek.)
Mit jelent tehát az, hogy a vers képes kiemelni az időből? Egyrészt azt, hogy az egyik időbeli művészet (költészet) egy másik időbeli művészetté változik át: zenévé. Idéztem korábban Pilinszky egy csaknem fél évszázaddal ezelőtti jegyzetéből a gondolatot – és az időtényezőnek most semmilyen relevanciája nincs –, miszerint „arra várakozunk, ami már réges-régen megtörtént”. Hiszen mindig sejtettük, hogy térnek és időnek csak olyan határai vannak, melyeket mi neveztünk el, használtunk méréseinkhez, és azokat mellékessé teszi a minőség, jóság, szépség és igazság ereje. Pilinszky a nagy drámákat és zeneműveket azért tartja nagyoknak, mert alkalmat adnak arra, „hogy a jövőre emlékezzünk, és a múltra várakozzunk”. Az emlékezés, a várakozás egyaránt időbeliséget feltételez, a költészetben és zenében viszont a folyamatos jelent, pontosabban az időn-kívüliséget és idő-fölöttiséget élhetjük meg. S erre utal Pilinszky jegyzetének megállapítása: „Amikor Bach passióját hallgatjuk: honnét szól ez a zene? A múltból? A jelenből? A jövőből? […] Egyszerre szól mindenfelől.”
Folytatom is Pilinszkyvel. Már túl vagyunk halála 43. évfordulóján, s születésének centenáriumát is ősszel 103 éve ünnepeltük. Nincs semmilyen naptári idő szerinti aktualitása, mégis folyamatosan időszerű – értsük ez alatt az állandóságot, de úgy, hogy Pilinszky állandósága a folyton-változás. Nem versei változnak, hanem a viszony, ami kialakul a vers és olvasója között. Ugyanazt a költeményt, legyen az bármilyen rövid, nem tudom kétszer ugyanúgy érteni. Az Életfogytiglan című kétsorosa csupán ennyi: „Az ágy közös. / A párna nem.” – Mit jelent az ágy, mit jelent a párna? Nyilvánvalóan nem csupán fekhely az ágy, hanem a két, egymáshoz szegődött élet; és a párna nem elsősorban az alvás, a pihenés kelléke, hanem az álmok metonimikus kifejezője. De az álom szintén túlmutat önmagán: fizikai és metafizikai, ösztönös és képzelettartománya van. Két ember elhatározhatja ugyanazt, de gondolatai és emlékei, vágyai és álmai nem lehetnek ugyanazok.
Lehet tehát közös az életünk, a célunk és tervünk (az ágyunk), de nem lehet közös az, amit még irányítani sem tudunk – hiszen ugyanazon két dolog egymás mellé állításával is mindenkiben más asszociáció jön létre, attól függően, hogy „éppen” mit érez, gondol és képzel, milyen hangulatban van, mit evett és látott vagy hallott előtte, közben. S míg hallgatóimnak irodalomórán megjegyzem, hogy erről a két sorról egy egész monográfiát is lehetne írni – mert az „ágy” és a „párna” nem a hálószoba, hanem az ok-okozati törvényeken kívüli, ösztönös-asszociatív, ha úgy tetszik: kvantumugrásokkal zajló és objektív módon megfigyelhetetlen élet –, azt magyaráznám, hogy miért nem tudom kétszer ugyanúgy érteni a verset. Például azért sem, mert minden korábbi olvasat hatása, akár emlékszem rá, akár nem, beépül a következő olvasatba.
S mert a Pilinszky-versben lévő múlt, jelen és jövő idők nem a múltra, jelenre és jövőre vonatkoznak, hanem mintegy föl vannak függesztve az időben. Megváltoznak az irányok és a viszonylatok, összefüggések és célok, akár az Egyenes labirintus című versében, melyben a „nyitott szárnyú emelkedő zuhanás” (a cím után itt egy újabb oximoron) nem más, mint „visszahullás a fókusz lángoló / közös fészkébe”. A költemény maga is nyitott szárnyú, emelkedő zuhanás – olyan, akár a zene. Nem a jelzők áradása, ahogyan első pillanatra tűnik, hanem főnévi igenevek sorozata.
Pilinszky a Harmadnapon, a Szálkák és a Végkifejlet verseiben szakad el a klasszikus megformáltság hagyományaitól, az értelemképzés súlypontja mintegy a szövegen kívülre kerül, az „üres helyeket” kérdések, főnévi vagy infinitivusi meghatározások hozzák létre. A Van Gogh imájában: „Csatavesztés a földeken. / Honfoglalás a levegőben. / Madarak, nap és megint madarak. / Estére mi marad belőlem?” Az 1971-es Hasonlat komplex költői kép: „Kulcs elkallódni, / zár bezárulni, / cipő megállni, / amennyire csak számok tudnak valakit / közreadni és idegenné tenni, / olyan mély a mi elhagyatottságunk.” A főnévi igenevekhez rendelt, így időtlenné és személytelenné tett hasonlító tárgyai (kulcs, zár, cipő) személyhez és élettérhez kapcsolódnak, de abban a szorongás egzisztenciális élménye a domináns. Ahogy elkallódik a kulcs, bezárul a zár és megáll a cipő (ahogy ezek a főnevek az infinitívuszi cselekmények alanyai és elszenvedői), a tétovaság és tehetetlenség, a kizártság és cselekvésre képtelenség érzése az elhagyatottság disztópikus élményévé formálódik.
Az 1973-as Infinitívusz a változtathatatlannak tűnő helyett a lehetőségeket mutatja föl: „Még ki lehet nyitni. / És be lehet zárni. / Még föl lehet kötni. / És le lehet vágni. / Még meg lehet szülni. / És el lehet ásni.” A kinyitni–bezárni, fölkötni–levágni, megszülni–elásni nem végleges ellentétek, hanem választási alternatívák. A személyes döntéstől, az etikai feladattól, a metafizikai felismeréstől, az emberi lét dimenzióitól függenek. A vers dimenziója mindig az emberi lélek „kiterjedése” – de nem a fizikai térben (főleg nem az időben) –, viszonylatainak, kapcsolatainak a kifejezője, valaminek, amit még nem tud, vagy már nem emlékszik rá.
A szerző irodalomtörténész
