– Számomra nagyon megnyerő az ön filmjeiben, hogy miközben nyomon követjük a főszereplő történetét, mindig látjuk, hogy a mellékszereplők, statiszták élete sem könnyű. Nekik is vannak fájdalmaik, érzelmeik, vágyaik. A pedikűrös kentaurlány mellett például egy fodrászfiú dolgozik, és ő is vágyik valamire…
– Bár nem vagyok azonos a filmjeim szereplőivel, sokféle érzéssel tudok empatizálni. Ugyanakkor ezek közül azokat tudom megmutatni a filmjeimben, amelyeket már én is átéltem valamilyen formában. A főszereplők és a mellékszereplők is ugyanannyira fontosak nekem egy történet elmesélésekor, sőt bizonyos mellékszereplőkhöz még jobban kötődöm, mint akár egy-egy főszereplőhöz.
– A Vastojásegy népmeseszerű animációs film, és van benne egy nagymama, akinek a meséi az aranyerdőben érnek véget, ahogy a régi falusi mesemondók meséi is.
– A mese teljes kontextusa egy szeretetteljes, biztonságos és befogadó közeg. A Vastojás előtt nem készítettem filmet gyerekeknek. Pont azért volt izgalmas feladat, mert mindig is a groteszk és szürreális világhoz vonzódtam, amit ezúttal félre kellett tennem. Egy gyerekeknek szóló, kifejezetten kedves és barátságos mesefilm készítésben eleinte nem éreztem rutinosnak magam.
– Ki mesélt önnek gyerekkorában?
– Anyukám és a nagyapám nővére mesélt nekem a legtöbbet, de sokkal több mesére vágytam, mint amennyi idejük volt, emiatt nagyon gyorsan elkezdtem magamnak mesélni, történeteket kitalálni.
– Hogyan született a 2018-as Sellők és rinocéroszok című animációs film?
– A Sellők és rinocéroszokban egy család széthullásának történetét szerettük volna megmutatni. A forgatókönyvet Dus Polettel és Gergely Dorkával közösen írtuk. Az volt a legérdekesebb a folyamat során, hogy bár a történet számos szürreális elemet tartalmaz, olyan női fő- és mellékszereplőket találjunk ki, akiken keresztül különböző valós női szerepeket tudunk bemutatni.
Traub Viktória animációsfilm-rendező díjnyertes filmje arról szól, hogy szeretjük-e és elfogadjuk-e magunkat, és ha nem, akkor lehet-e minket szeretni?
Fotó: Traub Viktória
– Hogy lehet hármasban írni, különösen ilyen érzékeny és személyesnek ható történeteket?
– A forgatókönyv fejlesztése egy hosszas, több mint hat hónapig tartó beszélgetéssorozat volt, amelyben szépen lassan nyerte el végső formáját és karakterét a film.
– A film látványát ön találta ki?
– Igen, a közösen kitalált történetből dolgoztam tovább. A látványterveket és a figuraterveket már elkezdtem fejleszteni a forgatókönyvírás folyamata alatt, így a film forgatókönyve és látványvilága párhuzamosan készült, és kölcsönösen hatottak egymásra.
– Tetszik, hogy nem idealizált szépségeket, hanem szabálytalan külsejű hétköznapi figurákat ábrázol, akik attól szépek, ahogy meg vannak rajzolva.
– A klasszikusan szépnek mondott karaktereket mindig untam. Sosem vágytam arra, hogy igazán szépet rajzoljak, mindig a groteszk ábrázolások álltak hozzám közel, sőt egy időben kifejezetten csúnya, torz karaktereket szerettem rajzolni.
– Mindkét utóbbi filmje, a Sellők és rinocéroszokés a Cipők és paták is fájdalmas történetet mesél el. Utóbbit idén bemutatták Annecyban, a világ legjelentősebb animációsfilm-fesztiválján is. Hogyan fogadták a filmet?
– Több érdekes beszélgetést is folytattam rendezőkkel. Jó lehetőség egy ilyen fesztivál arra, hogy új kapcsolatokat építsünk és új embereket ismerjünk meg. A film fogadtatása kifejezetten pozitív volt a nagyközönség részéről is. Úgy érzem, jól értették a film tragikomikus jeleneteit is.
Objektum doboz
– Mind a két filmnek sajátja a humor is, de bennem a Sellők és rinocéroszok a gyerekkoromat hozta fel és a körülöttem élő felnőttek bánatát.
– Szerintem másokat is megérintenek ezek a történetek.
– Nagyon elgondolkodtató, hogy az emberekből hogyan lesznek rinocéroszok, vagyis olyan emberek, akik nem éreznek, vagy olyan, mintha nem éreznének.
– Bár a filmben az apa, a férj válik rinocérosszá, miközben látjuk a család széthullását, meg akartam mutatni a sellők, vagyis a család női karaktereinek különböző dinamikáit, reakcióit és társas interakcióit is.
– Nagyon tetszettek a filmben a tengerparti részek is, ahogyan a szomorú és magányos apa találkozik a tükörképével, a tengerből kilépő rinocérosszal.
– Ez egy szürreális belső utazás.
– A Cipők és patákat egyelőre csak a fesztiválok közönsége láthatta. Miről szól ez a film?
– Az önelfogadásról, önazonosságról és a szerethetőségről. Azt a kérdést feszegeti, hogy vajon hogyan szeretheti az embert valaki más, ha ő nem szereti saját magát.
– Míg a Sellők és rinocéroszokban az édesapa rinocérosszá válik, a többi figura ember. A Cipők és patákban viszont szinte mindenki állatember. Mi okozza a két film koncepcióbeli különbségét?
– Nagyon érdekelnek az állatember-figurák, és szerettem volna egy hibrid ellentétpárral dolgozni. Kentaurlány, aligátorférfi. A kentaurlány egyszerre testesíti meg azt a szabadságot, függetlenséget és akár vadságot, amit a ló identitása adhat, valamint emberi kontrollt. Az az összeegyeztethetetlen ellentét, hogy emberi lábakat szeretne, adja az izgalmas alapfeszültséget a karakternek.
– Paula végül is megért valami fontos dolgot saját magával kapcsolatban.
– Igen, de ezt nem jelenti azt, hogy megoldást kívánok adni a nézőnek. Egyetlen filmmel sem válaszokat keresek, csupán kérdéseket fogalmazok meg.
– Az a cél, hogy gondolkozzanak és beszélgessenek róluk a nézők?
– Igen. A választott témáim bizonyos életszakaszaimból fakadnak. Vannak problémák, amelyek inspirálnak. Először valamilyen grafikus formában próbálom feldolgozni az engem foglalkoztató témákat. Ha jól sikerülnek a rajzok, akár egy film inspirációs alapját is adhatják.
– Az ön filmjeiben nem nagyon beszélnek a szereplők.
– Egyáltalán nem, kivéve a Vastojást, amelynek dialógusait Gergely Dorka írta. Most egy mesekönyvön dolgozom, amelyben szintén vannak párbeszédes részek. Korábban tartottam attól, hogy én írjam meg a szereplők szövegeit, de most élvezem. Nem kifejezetten úgy gondolok a filmjeimre, hogy dialógusosak vagy dialógus nélküliek-e. A tervezési fázisban sem merül fel bennem, hogy fognak-e beszélni a szereplők, vagy sem. Most úgy alakult, hogy az utóbbi két történethez nem kellettek szavak.
– De ennek ellenére mindkét film stáblistáján szerepelnek színészek vagy civilek, akik hangokkal vannak jelen a filmekben. Mi ennek az oka?
– Szükség volt szinkronszínészekre a jelenléthangok miatt. A szuszogásoknak, sóhajtásoknak illeszkedniük kell a figura személyiségéhez és jellemzőihez. Nagymamanyöszörgést nem csinálhat egy kisgyerek, mert más a hangja. A film hangmérnöke, Vadon Zoltán nagyon sokat segített, hogy ezeket kitaláljuk. Egy óra ketyegése, szuszogás, kutyaugatás, a villamos csilingelése a háttérben – ezek nem feltétlenül tűnnek fel a nézőnek, de a zörejek összhangjának nagyon erős atmoszférateremtő hatása van, ami elképesztően sokat hozzátesz a filmhez. Zolival nagyon szeretek dolgozni, mert igényes, és elhivatott szakember.
– Milyen technikával dolgozik a filmeken?
– A Cipők és paták kétdimenziós, digitális rajzanimáció. Van egy táblamonitorom, azon készítem elő a jeleneteket, illetve dolgozom ki a teljes látványt.
– Kik hatottak önre mint animációsfilm-rendezőre?
– Kovásznai és Kovaljov műveit nagyon szeretem. Pont azt az izgalmas asszociációs gondolkodást képviselik, amit én is szeretnék követni a filmjeimben. Például Martina Scrapelli és David O’Reilly filmjeit is nagyon kedvelem, de nehéz csak néhány rendezőt kiemelni, mert folyamatosan újabb és újabb művészeket fedezek fel, akiket érdemes követni. A fesztiválokon éppen ezért igyekszem minél több filmet megnézni.
– A Cipők és paták a zágrábi nemzetközi premier után Annecyban is bemutatkozott, majd Mexikóban, egy nagyon rangos fesztiválon elnyerte a legjobb rövidfilm díját, így az Oscar-díjra is nevezhető az alkotás. További fesztiválokra is elküldik? Személyesen is eleget tudnak tenni a meghívásoknak?
– Annecy után kifejezetten sok meghívás érkezett és jön még a mai napig is. Idő és pénz kérdése, hogy kijutunk-e személyesen további fesztiválokra. Változó, hogy melyik fesztiválon mit fizetnek, illetve bizonyos esetekben mi álljuk a költségeket. Ahová tudunk, elmegyünk.
– Ön a MOME doktorandusa. Miből írja a doktori disszertációját?
– Az antropomorf karakterdesignból. Jövő augusztusban kell megvédenem.
– Egerben, az Eszterházy Károly Főiskolán tanársegédként dolgozik. Kiket tanít?
– Elsősorban filmeseket. Van köztük, aki animációval diplomázik, de a diákok nagy részét az élőszereplős filmek érdeklik jobban. Animációs kurzusokat tartok az egész évfolyamnak, és bizonyos animációs filmeknek diplomakonzulense is vagyok.
– Mit akar megtanítani a diákjainak?
– A nyitottságot. Mindegy mi az eszköz, ceruza, toll, fényképezőgép, kamera vagy bármi más. Ha van egy gondolat, hogy ezt szeretnék megmutatni, meg kell találni hozzá a megfelelő eszközt. Az animációs kurzus a filmesek vizuális kifejezési palettáját bővíti, de az ötlet sokkal fontosabb, mint az eszköz. Inkább segítő vagyok, konzultálok, beszélgetek a hallgatókkal. Nem akarok senkit erőszakosan terelgetni semerre.
– Miről beszélgetnek?
– A filmekről, ötleteikről, inspirációkról. Ha ebből születik valami, örülök neki, de annak is, ha a diákok érzékenysége, fogékonysága is fejlődik. Nagyon nehéz megállapítani, hogy az alatt a két-három év alatt, amíg együtt dolgozunk, történik-e valami, vagy inkább utána, esetleg soha.
– Vannak újabb filmtervei? Min dolgozik mostanában?
– Egy új filmterven és egy mesekönyv fejlesztésén dolgozom. Nekem fontos, hogy kézzel is rajzoljak. Három évig készült a Cipők és paták. Ez idő alatt leginkább digitális technikával rajzoltam. Most viszont újra elkezdtem papírral, festékkel dolgozni, mert annyira hiányzott az anyag tapintása. Készítem a mesekönyvet, dolgozom a filmterven, és élvezem a nyarat.
