Az, hogy Milák Kristóf a magyar úszósport magányos farkasa a 200 méter pillangó ezüstje után első lett a 100 méter pillangón, óriási nyilatkozatcunamit generált. Szakember és laikus, sportoló és szurkoló megpróbált válaszokat adni a megválaszolhatatlanra. Mármint arra, hogyan lehetett olimpiát nyerni úgy, hogy kihagyott nagy, jelentős versenyeket, nem jelent meg az edzéseken, eltűnt a világ szeme elől, miközben nem is reagált a sajtó kíváncsiskodására. Mindez nagyon kiakasztott sok szakembert, akik aztán arról kezdtek beszélni, kár kifáradnia Párizsba, szereplése gyászos lesz, és köteles lett volna összeszednie magát, mert igenis tartozik jó eredményekkel a hazájának. Tovább borzolta a kedélyeket, hogy senki sem tudta, merre jár, mit csinál, edz-e és mennyit és hol, szóval ez a titokzatosság szinte feldühítette a hozzáértőket. Amikor aztán 200-on „csak” második lett, egymás után szólaltak meg a hozzáértők, hogyan kellett volna felépítenie úszását, de még a kádba is úszógumival merészkedők és víziszonyban szenvedők is azt magyarázták, hogy lám-lám az elvégzett munka nélkül nincs siker. Amikor pedig remek taktikával behúzta a 100-at, ugyanezek rugalmasan váltva arról értekeztek, hogy ilyen zsenit még nem láttak, ilyen nincs, igaz, mégis van. Két úszás, egy arany és egy ezüst, ezzel jön haza Milák Kristóf Párizsból. Ő tehát nem tartozik – mint ahogy soha sem tartozott – a hazájának. De itthon egy-két nagy tekintélyű úszópápa igenis tartozik neki – nagy bocsánatkéréssel.
